|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 204 találat | lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-204 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Salat Levente 2014. november 17.Temesváron tartották a Magyar Tudomány Ünnepe erdélyi főrendezvényétA Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából megszervezett erdélyi rendezvénysorozat főeseményére került sor november 14–15-én Temesváron. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) a Temesvári és bánsági tudományosság – múlt, jelen, jövőcímmel szervezett tudományos ülésszakot a Bánság fővárosában, amelyet a KAB elnöke és alelnöke mellett a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára és alelnöke is megtisztelt jelenlétével. A temesvári Perla szállóban megszervezett rangos tudományos esemény résztvevőit Salat Levente, a KAB elnöke, Török Ádám, az MTA főtitkára, Vékás Lajos, az MTA alelnöke és Nagy-György Tamás, a KAB Bánsági Regionális Munkabizottságának elnöke köszöntötték. Vékás Lajos akadémikus, az MTA alelnöke az európai magánjogról és az új magyar Polgári Törvénykönyvről tartott érdekes előadást. Delesega Gyula, műegyetemi professzor a Temesvári Műszaki Egyetem 1920. november 15-ei létrehozásának előzményeiről és három temesvári magyar professzorról, Bakonyi Kálmán és Hajdú József mérnökökről, valamint Rendi Béla matematikusról tartott izgalmas előadást. Erdei Ildikó, a Bartók Béla Elméleti Líceum igazgatója a tehetséggondozásról, mint a bánsági magyar tudományosság jövőjének előfeltételéről beszélt. Toró László fizikus a bánsági sugárvédelemről, ezen belül a csernobili katasztrófa titokban tartott következményeiről tartott előadást. Ferencz András műegyetemi professzor a klímaváltozás beláthatatlan következményeiről és a folyamat lassítására irányuló törekvésekről, a tiszta energiáról beszélt. A tudományos ülésszak első tömbjét Preitl István műegyetemi professzor Szabályozó rendszerek fejlesztése mechatronikai alkalmazások részére a Temesvári Műszaki Egyetemen című előadása zárta. „A temesvári konferencia a Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozat keretébe illeszkedik, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia minden évben hagyományosan megtart – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Salat Levente, a KAB elnöke. – A rendezvénysorozat november 3-án kezdődik, azon a napon, amikor gróf Széchenyi István megalapította a Magyar Tudós Társaságot azzal, hogy 1825-ben fölajánlotta birtokainak egyéves jövedelmét. Ezt 1997 óta ünnepli a Tudományos Akadémia, és 2003-ban a parlament hivatalosan is a magyar tudomány ünnepévé nyilvánította. Azóta az Akadémia keretében közel egy hónapos rendezvénnyel emlékeznek meg erről a fontos eseményről. Amióta a Kolozsvári Akadémiai Bizottság létezik, 2007 óta, mi is részei lévén ennek az intézményi keretnek, Erdély több helyszínén szervezünk rendezvényeket, amelyek a Magyar Tudomány Ünnepe keretébe illeszkednek. 2014-ben ez a temesvári konferencia a rendezvénysorozat főrendezvénye!” Salat Levente KAB elnök azt is elmondta: a bánsági magyar tudományosság képviselőivel sokkal lazább és kevésbé intenzív a kapcsolat, mint a Kolozsváron vagy akár Marosvásárhelyen dolgozó tudományos munkatársakkal. „A mi számunkra a bukaresti magyar tudományosság vagy a bánsági magyar tudományosság szinte fontosabb, mint a csíkszeredai tudományos élet, mert Csíkszeredán könnyebb a magyar tudósoknak alkotni. Azt gondoljuk, hogy a bukaresti magyar tudományosságot nehezebb művelni, nehezebb megtartani a magyar nyelv kötelékében. Valószínűleg Temesváron jobb egy kicsit a helyzet, de egyre nehezebb lesz itt is a magyar tudósok dolga” – nyilatkozta lapunknak Salat Levente, hangsúlyozva, hogy vannak itt még rangos, színvonalas munkát végző magyar tudósok, akik a szakmai élet különböző területein becsülettel végzik a munkájukat. „Ennek a rendezvénynek az előkészítése során volt alkalmam látni, hogy utánpótlás is van, vannak fiatalok is, akik folytatják ezt a munkát itt Temesváron és ez nagy öröm a számunkra!” – mondta befejezésül a KAB elnöke. November 15-én, szombaton Török Ádám akadémikus, az MTA főtitkára, Matekovits György, Jancsó Árpád, Farkas László és Kurunczi Lajos előadásaival folytatódott a temesvári konferencia, amely tudományos díjak átadásával és a KAB testületi ülésével zárult. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2015. január 31.Van-e élet az autonómia után?A Van-e élet az autonómia után? című interjúkötet kulcskérdése: milyen változásokat hozhat Székelyföld területi, valamint kulturális autonómiája a mindennapokra nézve. A szerző, Borbély Tamás tizenegy szakembert – közgazdászt, szociológust, antropológust, történészt, politológust, színházi rendezőt – kérdez a romániai magyarság autonómiájáról. A megkérdezettek román és magyar, pártfüggetlen közéleti személyiségek: Juhász Jácint, Szilágyi N. Sándor, Bakk Miklós, Stefano Bottoni, Csutak István, Gabriel Andreescu, Salat Levente, Bocsárdi László, Smaranda Enache, Bárdi Nándor, Biró A. Zoltán. A közéletben, de főként a választási kampányok idején gyakran felbukkanó – már-már varázsszóként működő – fogalom az autonómia, a társadalmi önszerveződés folyamata. A kötetben felszólalók – akik valamilyen formában érintettek a témában – saját szakterületük szemszögéből tárgyalják e politikai cél gazdasági életképességét, hatásait, veszélyeit. Az izgalmas beszélgetésekből összeálló kötet célja tisztázni, alaposan körbejárni az autonómia fogalmát olyan szakvélemények által, melyek nem tartoznak semmilyen politikai retorikához. A megkérdezettek olyan kérdésekre keresik a választ, mint például a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó tervek megalapozottsága, a régió önfenntartása jövedelemadókból, hatalommegosztás a román közösséggel, az autonómia esélyei a gazdasági válságban vagy Székelyföld területi autonómiájának következménye a kultúrára nézve. A rendszerváltás után az előző mintegy huszonhárom esztendőben romániai magyar értelmiségiek kezdeményezésére több autonómiatervezet is született Romániában, ezek közül nem egy feledésbe merült. Bár a politikusok gyakran hivatkoznak egy-egy külföldi autonómiamodellre, egyelőre még elég homályos, hogy az autonómia fogalma mögött milyen tartalom áll. Az interjúkban történelmi példákkal, autonómiatervek forrásaival is találkozunk. A Koinónia Kiadó gondozásában megjelent, Van-e élet az autonómia után? című könyv megrendelhető a www.konyvter.ro internetes oldalon vagy a 0753 459 413-as telefonszámon. Sajó Enikő Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. február 7.Mi lenne, ha…?A kérdést milliószor föltesszük. Hangosan és gyakran önmagunkban is. A pontok helyére életbevágóan fontos és tréfásan könnyed, halálosan komoly és játékos dolgok egyaránt kerülhetnek. Fikció éppúgy születhet belőle, mint tényfeltárás. De a kérdőjel feloldása mindenképpen bizonytalan és többirányú. Akkor is, ha a kérdésfelvetés például így alakul: Mi lenne, ha Romániában megoldódna a magyarság autonómiaóhaja? Vajon ez már a sci-fi területére terel? Hagyjuk a cinizmust, szerzőt akarunk köszönteni. Borbély Tamást, akinek a Van-e élet az autonómia után? című tetszetős kinézésű első könyve pár hónapja jelent meg, a 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron is bemutatták. Nem szépirodalom. Interjúkötet. Divatosabban: beszélgetőkönyv. Bár szó szerint ez nem fedi a valóságot, nem a "ketten ülnek, beszélgetnek" helyzet vált itt valóra, hogy oldott hangú eszmecseréket teremtsen a kiadvány számára. A téma komolysága arra késztette a kérdezetteket, hogy írásban fogalmazzák meg mondandójukat. Ezzel a szerző kénytelen-kelletlen el is tért az eredeti szándékától, le kellett mondania a kezdeti elképzelésről, miszerint "olvasmányos kötetet adnának az olvasó kezébe". A módszer megváltozásával a könyv mit se veszített értékéből és fontosságából, de leszűkült a potenciális közönsége, valószínűleg inkább az értelmiségi elit forgatja, és kevésbé az átlagolvasó. Az élő beszéd varázsától, spontaneitásától is megfosztatott az interjúgyűjtemény, és az sem adatik meg a kérdezőnek, hogy szemtől szemben, esetleg ellentmondva, váratlanul közbekérdezve keltsen feszültséget, ami izgalmasabbá tehetné a téma kibontását. De a veszteségért kárpótolhatja az, hogy a tizenegy interjúalany, jeles szakember nem bocsátkozik hazardírozó rögtönzésekbe, hanem mélyen, alaposan átgondolva, a maga sajátos szemszögeit érvényesítve adja meg a válaszait. Annál is inkább, mivel a kérdező is hasonló komolysággal viszonyul témájához, jól dokumentált, naprakész információkkal rendelkezik, szóval amint a dialógusokban bizonyítja, otthonosan mozog politikában, közéletben, gazdaságban, az autonómiával érintkező minden területen. Nyilván természetesnek is tekinthetnők ezt, de a mai felületes, sekélyes, botrányhajhászó médiában feltétlenül hangsúlyozandó. Azt is mondhatnók, Borbély Tamás jó iskolát járt ki, nem véletlenül ível felfelé több mint egy évtizedes újságírói pályája. A kolozsvári Szabadságnál megjelenő publicisztikáival is méltán szerzett elismerést, a gyakran anonim jellege miatt hálátlan, de annál gazdagabb tapasztalatot nyújtó hírügynökségi újságírás is hathatósan gyarapíthatja tudását, fejlesztheti tehetségét, amelyet a mostanihoz hasonló újabb kötetek megírásában tovább kamatoztathat. A könyvben gondolataikat kifejtő politológusok, emberjogi aktivisták, társadalomkutatók, történészek, más szakértők – sorrendben Juhász Jácint, Szilágyi N. Sándor, Bakk Miklós, Stefano Bottoni, Csutak István, Gabriel Andreescu, Salat Levente, Bocsárdi László, Smaranda Enache, Bárdi Nándor és Biró A. Zoltán – az autónómia körüli köznapi csatazajban, a gyakorta semmitmondó politikai közbeszédben, a devalválódó, demagóg nyilatkozatözönben hitelesen, szakszerűen hallatják a szavukat. Jó lett volna persze több román szaktekintélyt is szóra bírni, meggyőzőerőben nőtt volna általa a könyv. Legközelebb talán ebben is kitartóbb, rámenősebb lesz a szerző. És érdemes lenne gondolkozni azon is, hogy hasznos volna a román olvasóközönséghez is eljuttatni a szöveget. N.M.K. Borbély Tamás: Van-e élet az autonómia után? Koinónia Kiadó, 2014, Kolozsvár Népújság (Marosvásárhely) 2015. március 9.Az autonómiát a székelyek nem is akarják”Van-e élet az autonómia után? címmel jelent meg az a 11 román és magyar szakembert megszólaltató interjúkötet, amelyet a hétvégén mutattak be Kolozsváron, a Koffer könyvesboltban. A közel másfél órás beszélgetésen Benkő Levente újságíró faggatta a szerzőt, Borbély Tamást, az MTI és a Szabadság napilap munkatársát, és az egyik interjúalanyt, Szilágyi N. Sándor nyelvészt. Benkő Levente azzal nyitotta a beszélgetést, hogy a 2014-ben, a Koinónia gondozásában megjelent kötet két év késéssel látott napvilágot, az interjúk 2012-ben készültek el. Akkor a Communitas Alapítvány nem támogatta a könyv megjelenését, tavaly viszont ismét elővették, és az alapítvány valamint a Nemzeti Kulturális Alap (AFNC) finanszírozásával sikerült kiadatni. Mivel a szerző, Borbély Tamás fontosnak tartotta, hogy az interjúalanyok reflektáljanak a kimaradt két év aktuálpolitikai eseményeire (ukrán válság, az RMDSZ autonómiatervezete), a megszólaltatott szakember kiegészíthették mondanivalójukat. Többen éltek is a lehetőséggel. kötetben megszólított szakemberek: Juhász Jácint közgazdász, Szilágyi N. Sándor nyelvész, Bakk Miklós politológus, Stefano Bottoni történész, Csutak István fejlesztéspolitikai szakértő, Gabriel Andreescu emberjogi aktivista, Salat Levente politológus, Bocsárdi László rendező, Smarande Enache emberjogi aktivista, Bárdi Nándor történész, Biró A. Zoltán társadalomkutató. Politikusok nem szólalnak meg a kötetben Borbély Tamás elmondta, a cél az volt, hogy a könyvben ne politikusok osszák meg gondolataikat az autonómiáról, hanem olyan, az autonómiát érintő területeken jártas szakembereket, akik más megvilágításba helyezhetik a kérdést. "Amit nagyon sajnálok, hogy nem sikerült például még több közgazdászt és román interjúalanyt megszólaltatni, ez utóbbiakkal kapcsolatban egyfajta visszautasítást is tapasztaltam. A magyar szakemberek körében is elég nagy az autonómiával szembeni szkepszis, voltak olyan interjúalanyok, akiket elég nehezen lehetett rávenni, hogy vágjunk neki egy ilyen beszélgetésnek. A román interjúalanyok, Gabriel Andreescu és Smaranda Enache készségesen vállalták első perctől. Akit még meg szerettem volna szólaltatni, az Cristian Pârvulescu és Marius Oprea" - magyarázta Borbély. Hozzátette, aki kézbe veszi a kötetet, ne számítson arra, hogy most megtalálja a választ arra, hogyan működik pontosan az autonómia, kizárólag milyen feltételek között lehet megvalósítani, hiszen nem is ez volt a cél. Az interjúkban szempontok, kérdések fogalmazódnak meg. Például hogy milyen változásokra kellene odafigyelni, hogy lehetőség legyen az autonómia megvalósítására, egyáltalán lehetséges-e a jelenlegi körülmények között. "Ebben a kötetlen van hideg is, meleg is. Benne vannak azok a kritikák, kételyek is, amelyek általában elhangzanak az autonómiával kapcsolatban, hogy van-e életképessége, van-e rá szükség, és elhangzanak olyan vélemények is, amelyek alátámasztják, hogy igenis szükség van rá, hogy ez egy hasznos közigazgatási forma, amely segíthet egy kisebbség integrálódásában. A kötetben bizony vannak nagyon népszerűtlen gondolatok is, amelyek talán néhány székelyföldinek nem esnek jól, de mindenképp segít abban, hogy egy reálisabb képünk legyen önmagunkról és az autonómiáról" - fejtegette a szerző. "A székelyeknek nem is kell autonómia" Hogy milyen "népszerűtlen" gondolatokról is van szó, abból Szilágyi N. Sándor nyelvész adott ízelítőt. Benkő Levente az egyetemi tanárnak szánt kérdését azzal vezette fel, hogy a kötetben többen elmondják, az autonómia politikai csatározások eszközévé vált. "Szilágyi N. Sándor igen helyesen teszi fel a kérdést, hogy vajon kell-e autonómia Székelyföldnek, szélesebb értelemben a romániai magyarságnak, amikor a közigazgatásban nem hajlandó használni saját anyanyelvét. Egyáltalán nem ismerjük például a közigazgatási, pénzügyi terminológiát. Vagy gondolok azokra a Székelyföldön is elterjedt kifejezésekre, mint az interszekció, a proces verbal, a buletin, amelyeket a hétköznapi nyelvben az útkereszteződés, a jegyzőkönyv és a személyi igazolvány helyett használnak. Változott a tanár úr autonómiára vonatkozó véleménye 2012 óta?" - kérdezte az újságíró. "Azóta semmi az égvilágon nem történt, ami miatt változott volna a véleményem. Persze, most lehet azt mondani, dehát hogyne történt volna, megjelent az RMDSZ autonómiatervezete, és ez már valami. Senki nem gondolja komolyan, hogy azt a parlament valamikor is el fogja fogadni, mert az nem erről szól" - válaszolt az egyetemi tanár. Figyelmeztette a hallgatóságot és az olvasókat, hogy "elég csúnya dolgokat" írt le a kötetben, és aki "kímélni akarja lelke nyugalmát", annak nem biztos, hogy az ő írásával kellene kezdenie az olvasást. "Ha a helyi emberek tényleg annyira fontosnak tartanák az autonómiát, nagyon sok minden megvalósult volna azóta belőle. Kolozsváron tele vagyunk székelyföldi borvízzel, tejtermékekkel, de ezek címkéjén egy magyar szó nincs. Legalább azt el lehetett volna érni, hogy odaírják, bibarcfalvi ásványvíz, ezt semmilyen törvény nem tiltja" - fejtegette Szilágyi N. Az egyetemi tanár a könyvbemutatón be is mutatott egy termékcímkét mint jó példát. A címkén a sepsiszentgyörgyi diószegi pékség magyarul is feltüntette a tepertős pogácsát. Egy másik példával élve a nyelvész elmondta, Kolozsváron már találkozott olyan magyarul is kiírt őrölt szerecsendióval, amit Argeș megyében csomagoltak. "Mert Argeș megyében tudják, hogy itt magyarok is vannak, és hátha akadnak közöttük olyanok, akik nem ismerik a román megfelelőjét. A Hajnal negyedi magyar melós elmegy a boltba, és hazaviszi a biborțeni ásványvizet, mert nem tudja, hogy az bibarcfalvi. Honnan tudná?" - fejtegette. Politikai diskurzus kontra autonómia? "Székelyföldi autonómia esetleg csak akkor lesz, ha a román parlament a székelyek megkérdezése és akarata ellenére elrendeli. De ne gondoljuk, hogy akkor minden megoldódna, mert a politikusok rögtön elmondanák, hogy ez csak olyan nesze semmi, fogd meg jól. Ha az RMDSZ tervezetét a parlament feltéve, de nem megengedve elfogadná, nehogy azt higgyük, hogy valaki megnyugodna, dehogy, az első dolog az lenne, hogy az RMDSZ elárulta a székely autonómiát, mert elfogadtatott egy olyant, ami nem az. Hogy mi lenne, senki sem tudja, de ez nem az" - válaszolt arra a kérdésre, hogy mi a véleménye az autonómiáról szóló politikai diskurzusról. Elmondta, szerinte rengeteg bajt okozhat a politikai csatározásokra szolgáló autonómiázás. "Ha egyszer kialakul az, hogy az igazi megoldás az autonómia, beállhat egy olyan hozzáállás, miszerint amíg nem lesz autonómia, nem csinálunk semmit, mert várjunk az autonómiát" - figyelmeztetett Szilágyi N. Hozzátette, ha az autonómiát tényleges, igazi problémák megoldására találták volna ki, minimum elkészült volna az a hatástanulmány, amely azt méri fel, milyen következményei lennének az önrendelkezésnek. Például az sem világos, hogy jár-e különadóval ez a közigazgatási forma, egyáltalán vannak-e olyan problémák, amelyet a jelenlegi eszközökkel, azok hatékonyabbá tételével ne lehetne orvosolni. Szilágyi N. szerint az autonómiát csupán "csodafegyvernek találták ki más magyarokkal szemben, és azóta is ezt a célt szolgálja". Az egyetemi tanár 1994-ben fogalmazott meg egy törvényjavaslatot Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmonikus együttéléséről címmel. A tervezetre a kötetben többen is utalnak. Egyik érdekessége, hogy bár egyszer sem hangzik el benne az autonómia szó, mégis közösségek önrendelkezéséről szól (nyolc százalékos úgynevezett kisebbségi aránnyal operál). Nem "kisebbségi törvény", például nem az áll benne, hogy a kisebbségeknek joguk van az anyanyelvük használatához, hanem teljesen más logika mentén képzeli el a nyelvi, etnika és kulturális identitásmegőrzést. A tervezet abból indul ki, ha minden állampolgár egyenlő, akkor minden állampolgárnak joga van az anyanyelve használatához, ilyen értelemben tehát a kisebbségek jogai nem értelmezhetők különjogokként. A tervezetet egyetlen politikai párt sem karolta fel. A tervezet szövege a Korunkban jelent meg 1994-ben, a folyóirat akkori számai nem érhetők el digitális formában. Az Igazi Csíki Sör Benkő Levente újságíró Szilágyi N. Sándor hozzászólása után a diószegi jó példát az Igazi Csíki Sörrel egészítette ki. Borbély Tamás elmondta, az egyetemi tanárral készített interjúban pozitív dolgok is elhangzanak, például az Igen, tessék! mozgalom, amely a nyelvész szerint követendő kezdeményezés. "Bennem is az a benyomás erősödött meg, hogy a civil szféra sokat tud tenni az autonómia bizonyos elemeinek megvalósulása érdekében" - tette hozzá a szerző. Annyit még megjegyzett, hogy úgy látja: az autonómiának politikai eszközként történő felhasználása egyre inkább kifullad, így talán elkezdődhet egy reálisabb megközelítésmódja ennek a közigazgatási formának. A közönség kérdésére reagálva elmondta, több érdekes megközelítést is ki lehetne emelni a kötetből, többek között például Juhász Jácint közgazdászét. A szakember kimutatása szerint a székelyföldi megyék nem szegényebbek az országos átlagnál, a középmezőnyben helyezkednek el. Ám téves az az elképzelés, hogy a mezőgazdaságra, az élelmiszeriparra és a turizmusra középtávon építeni lehetne a régió jövőjét. A központi régió, ahol Székelyföld is található, a turizmus a termelés 2, a mezőgazdaság esetében 7, az élelmiszeripar esetében pedig 3,5 százalékát jelenti. Ezek összesen 12,5 százalékot tesznek ki a bruttó hazai össztermékből. A közgazdász szerint Székelyföldnek fel kellene készülnie egy nagyon agresszív és jól előkészített uniós pénzlehívási stratégiára, hiszen például a Magyarországról érkező támogatások a Székelyföldön lehívott uniós pénzek 5 százalékát sem érik el. Meglátása szerint a régióban például az ásványvíz és az erdő az értékes erőforrás. Oborocea Mónika maszol.ro 2015. március 24.Fejjel a nemzetállamnakA nyavalygáson és a vesszentrianonozáson kívül mit kezdjünk azzal a tragédiával, amellyel nap mint nap együtt élünk? Nézzünk szembe vele – mondja Molnár Gusztáv. Tényleg minden másképp történt, mint ahogy Molnár Gusztáv 1989 körül megjósolta? Politológusok vesézték ki az 1988-ban országot váltó gondolkodó elképzeléseit. Tömör gyönyör volt hallgatni, hogy létezik még valódi – és nyilvános! – gondolkodás Erdély jövőjéről, a nemzetállami logikákról, magyarok és románok együttélésének mikéntjéről vagy arról, összenő vagy inkább szétfejlődik Európa. Ami alkalmat adott erre: megjelent és az EME-nél múlt héten bemutatták a harmadik kötetét az Alternatívák könyve sorozatnak, amelyben Molnár Gusztáv, a magát szakcímkék alól kivonó, politikai, politológiai, filozófiai és országhatárok mentén gondolkodó értelmiségi foglalja össze írásait a magyarságról, nemzetpolitikáról, Európáról. Bretter György tanítványaként az utolsó, még „nemzedékként promotálható” csoport (Bakk Miklós kifejezése) tagja, Molnár Gusztáv a Bihar megyei Szalárdon született 1948-ban, Nagyváradon érettségizett, Kolozsváron végzett 1971-ben a Babeș-Bolyai Egyetem történelem-filozófia szakán. A Kriterion könyvkiadónál dolgozott Bukarestben, a Limes Kör alapítója volt, majd miután az állambiztonsági szervek tettek róla, hogy ne tudjon úgy dolgozni, ahogy szeretett volna, 1988 tavaszán áttelepült Magyarországra. 1991-2003 között a budapesti Teleki László Alapítvány főmunkatársa, 2000-2002 között a Kolozsváron kiadott, regionalizációval és autonómiákkal foglalkozó Provincia lap felelős szerkesztője volt. 2006-tól a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem oktatója, azóta hosszabb időszakokat tölt ismét szülőfalujában, Szalárdon. A rendszerváltás körüli időszak írásaiból válogatott harmadik kötetnek lesz elektronikus, kiegészített változata is – biztatott a Pro Philosophia Kiadó munkatársa, Ilyés Szilárd, és tervezik a negyedik, esetleg ötödik kötetet is a szerző 1993 utáni írásaiból. 1991-2003 között a budapesti Teleki László Alapítvány főmunkatársa, 2000-2002 között a Kolozsváron kiadott, regionalizációval és autonómiákkal foglalkozó Provincia lap felelős szerkesztője volt. 2006-tól a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem oktatója, azóta hosszabb időszakokat tölt ismét szülőfalujában, Szalárdon. A rendszerváltás körüli időszak írásaiból válogatott harmadik kötetnek lesz elektronikus, kiegészített változata is – biztatott a Pro Philosophia Kiadó munkatársa, Ilyés Szilárd, és tervezik a negyedik, esetleg ötödik kötetet is a szerző 1993 utáni írásaiból. Hogy miért olvassunk bő húsz éves „értelmiségi okoskodásokat” (Salat Levente kifejezése), olyan elképzeléseket a múlttá vált jövőnkről, amelyek nem váltak valóra? Ez magukat az „okoskodókat” is foglalkoztatja – fejtegette a kötet első méltatója, Salat Levente politológus, mert jól tudják, hogy a világ nem viselkedik úgy, ahogy a tudós ember szeretné De néha mégis, jött elő két ellenpéldával Salat: Jean Bodin 1575-ben fogalmazza meg a szuverenitás elméletét, 1648-ban nagyjából eszerint rendezik át Európa térképét, és ez az államiság mai napig érvényes alapelve. John Stuart Mill 1861-ben írta le, hogy a jó kormányzás egyik feltétele az állam és a nemzet egybeesése, Salat szerint Woodrow Wilson 1918-ban épp ennek a javaslatnak megfelelően rendezi át a világot mai napig érzékelhető hatállyal. Fiatal társadalomkutatók erdélyi csoportja viszont arra a megállapításra jutott – cáfolta saját optimizmusát Salat –, hogy az erdélyi magyarságnak nagyon jólképzett a szellemi elitje, ám a szellemi elit hatása az erdélyi magyar politizálásra nulla, vagy ahhoz nagyon közeli. Molnár Gusztáv könyve valahol e két szélsőség között helyezkedik el, vélte Salat, aki szerint túloz a könyv fülszövege, hogy a kötet szinte minden bekezdését megcáfolta a történelem. Az Alternatívák könyve szerinte azért is érdekes, mert olyan dokumentumok gyűjteménye, amelyek a rendszerváltás körüli történéseket magyarázzák el a mai olvasónak egy nagyon aktív szereplő szemszögéből. És a be nem következett jóslatok mellett nagy felismeréseket is tartalmaz, amelyeket az idő igazolt: lejárt a nemzetállami abszolutizmusok kora, olyan integrációnak kell jönnie, amely megrendszabályozza valamennyire és összefogja a nemzetállamokat, a liberális minimum a kelet-európai országok integrációjának feltétele kell legyen (két évvel a koppenhágai kritériumok megfogalmazása előtt), a térség stabilitása érdekében szükséges a NATO védelmi garanciáinak kiterjesztése, a kisebbségi kérdés emberjogi kérdésként kell, hogy megjelenjen az integráció folyamatában, az integráció a megoldás a Kelet-Közép-Európát szétfeszítő feszültségek csökkentésére. Ami ígéret maradt a kötetben, az egy dráma története, véli Salat Levente. Az egyik az a gyakori gondolat, hogy az európai integráció lebontja a nemzetállamok kizárólagosságát, centralizáltságát, miközben az Európai Unió működésének perverz következménye ennek épp az ellenkezője: felértékelődött a nemzetállamok szerepe. Salat szerint azért, mert az unióban felmerült problémák kezelésére nincs elég bölcsesség, koncepció. A nemzetállami logikák felerősödését Salat Magyarországon dupla drámaként érzékeli épp a kötet másik vezérgondolata, a magyar nemzetpolitika szempontjából. Már 1988-ban megfogalmazza Molnár Gusztáv, hogy az összmagyarság gondolatát a kultúrából, a szellemi életből be kell vinni a politikába, és ezt 1992-ben úgy írja le, hogy a magyar nemzet egysége pluralisztikus egység, amely tiszteletben tartja az anyaország és a különböző magyar nemzeti közösségek egymással szembeni autonómiáját. Ennek a föderatív nemzeteszmének Salat szerint ellentmondanak a legutóbbi nemzetpolitikai döntések, amelyeket az erdélyi magyarság feje fölött hoztak meg Budapesten, és amelyek felrúgják az erdélyi magyarság autonómiáját. Amikor az erdélyi, felvidéki stb. magyar közösségek autonómiát követelnek, írta Molnár Gusztáv 1992-ben, akkor nemcsak a többségi nemzetek állami asszimilációs törekvéseivel fordulnak szembe, hanem a magyar nemzetállam liberális és illiberális hagyományaival is. Salat szerint nem jött be az a meglátás sem, hogy a fő geopolitikai aktorok a nemzetállamok feletti és alatti szerveződések lesznek, épp hogy visszatérőben van a klasszikus geopolitikai érvelés. Drámai eleme a kötetnek és Molnár Gusztáv habitusának, véli Salat, hogy rendkívül mély és alapos tudása a románság eszmetörténetéről mégsem közelíti, hanem akaratlanul is távolítja a két közösséget. Az elvesztett illúziók Erdélyről ma stratégiai koncepciók, emelte ki a kötet másik méltatója, Bakk Miklós politológus azt az 1988-as esszét, amely a magyar-magyar viszonyt tárgyalja. A négy illúzió, amit Molnár Gusztáv szerint már akkor elveszítettünk: a transzilvanizmus illúziója, hogy Erdély külön entitás és külön identitás; a politikai realitásokat és a status quókat figyelembe vevő, de az autonóm nemzeti célokat követő politikai beilleszkedés illúziója (M.G. történelmi példája erre az Országos Magyar Párt); a kommunista (vagy kizárólagos) párttal kötött szövetség illúziója (történelmi példa a Magyar Népi Szövetség); a minden további nélküli magyar-román barátság illúziója (a civil társadalmon belüli liberális hídépítés illúziója). Az a dráma, mondja Bakk Miklós, hogy az akkori illúziók ma stratégiai kiindulópontok, koncepciók, ezek éltetik az erdélyi magyar politikai kezdeményezeseket. Elszegényedett a képzelőerőnk, hogy nem tudunk újat megfogalmazni, vagy a történelem logikájából következik, hogy nincs is más stratégiai lehetőség? – késztet szembenézésre a politológus. A Provincia-körnek és eszmei-politikai műhelynek mindössze kétéves pályája igazolja Bakk szerint, mennyire illúzió volt a transzilvanizmus, sőt még inkább az a tény, hogy a mai transzilvanista szerveződések ugyanabban a körben topognak, amelynek a téziseit már az első Provincia-viták megfogalmazták ezelőtt 15 évvel. A politikai beilleszkedés illúzióját az RMDSZ képviseli, sőt megalakulásának első, nagyon rövid szakaszában az RMDSZ még a harmadik illúzióval is kacérkodott, mondta Bakk Miklós: 1990 januárjában Domokos Géza fölkérést kapott arra, hogy az RMDSZ szekerét kösse a Nemzeti Megmentési Fronthoz. Politikai inkonzisztencia jellemzi a negyedik illúziót, amely főleg a blogoszférában csúcsosodik ki olyan kritikai megjegyzésekben, hogy RMDSZ-nek fel kellene hagynia az etnikai politizálással. Ennek az álláspontnak a képviselői viszont – és itt Bakk Miklós Magyari Nándor Lászlót említette –, úgy képzeli el a maga politikai hátországának megszervezését, hogy az valahol RMDSZ-közeli forrásokra támaszkodna. Egy politikáért élő értelmiségi ujjlenyomata és korképe a kötet abból az időszakból, amikor a politika még a 9 éves gyerekeket is foglalkoztatta – szűrte át a könyvet saját tapasztalatain ifjabb Toró Tibor politológus. Szerinte Molnár Gusztáv ezekben az írásokban egyszerre próbálja meg megérteni és befolyásolni azt a világot, amelyben él: Magyarországot, Romániát, Közép-Európát és kiemelten Erdélyt. Egyszerre keres mélyebb összefüggéseket és próbál ideológiát építeni a politikai cselekvéshez: román eszmetörténetből vezeti le, milyen buktatói lehetnek a román-magyar viszonynak, milyen gondolatokon alapul a román nemzetfogalom, és ezeknek milyen kihatásai lehetnek ránk. Molnár Gusztáv sajátosan erdélyi szemszögből ír – állapítja meg Toró –, Erdély-központúságból léptetné tovább a magyar nemzetkoncepciót, és Erdélyt látja kulcsnak abban, hogy Románia visszatérjen az európai útra. Mindkét lehetőség utólag fokozatosan beszűkült – jegyzi meg Toró. Az értelmiségi politizálás azért volt bukásra ítélve, mert túlzott fontosságot tulajdonított az ideológiának, eszmetörténetnek, véli az ifjú politológus. Az értelmiségi politizálás abból indult ki, hogy a politikai cselekvés alapja egy koherens világkép kell, hogy legyen, illetve az ezt irányító értékek. A politikusoknak rendelkezniük kell egy bizonyos ideológiával, aminek formálásában az értelmiségi részt vehet, és ezzel talán befolyásolhatja a döntéseket is. A posztszocialista térség politikai életében ezek nem számítottak – mondja Toró –, a politikusok már akkor sokkal pragmatikusabbak és cinikusabbak voltak, és ez a pragmatikus és cinikus politizálási stílus honosodott meg mind Magyarországon, mind Romániában. A sikeres politikai pártok csak látszólag szerveződtek ideológiák mentén, valójában érdekek, hálózatok és klientúrarendszerek alapján szervezték meg őket. Az ideológiák és politikai programok politikai termékké váltak, így ez a típusú attitűd vesztes lett a térségünkben. Toró két ilyen terméket említett: az autonómiát és a határon átnyúló nemzetegyesítést. A társnemzet és az autonómia fogalma a '96-os kormányrakerülés után eltűnik, majd kommunikációs sémává válik; az SZNT, EMNT, MPP és EMNP létrejötte után szimbolikus állóháború alakul ki a fogalom körül. Miközben hiányoznak a konkrét lépések, tervezhetőség, előbbre vivő tényezők – bírált Toró. A határon átnyúló nemzetegyesítés fogalma nagyon hamar a magyar belpolitikai élet egyik bunkósbotjává vált, az ellenfél kiszorításának eszközévé a diszkurzív térből. Amikor a fogalmat a státustörvény behozza, akkor a határon túl való boldogulást is jelentette, ahol partnerség létezik a magyar kormány és a határon túli közösségek vezetői között. A könnyített honosítás bevezetése után azzal, hogy közvetlen közjogi kapcsolatot alakít ki a határon túli magyarokkal, a magyar állam átnyúlik a határon túli politikai vezetők feje fölött. Ha a fogalomhoz nem társítunk konkrét közpolitikai lépéseket, mondta a politológus, akkor teljesen más típusú nemzetegyesítést is szolgálhat: konkrét jelek vannak arra, hogy nem határon átnyúló nemzetegyesítéssel viszi tovább a trianoni traumából a magyar nemzetet, hanem egy határon belüli nemzetegyesítés is következménye lehet. A magyar közösségnek Erdélyben tragikus a léthelyzete, ezt akkor is és most is így gondolja – derült ki Molnár Gusztáv sokfelé ágazó válaszaiból, amelyeket méltatói felvetéseire adott. Már a Limes-körben is a romániai magyarság helyzetével való kíméletlen és ideológiamentes szembenézés volt a célja, mondta, ezért a kötet első esszéje sem épp szívderítő olvasmány. (Viszont kalandos az írás története: eredeti kéziratát és három gépelt példányát annak idején a Szeku elvitte a szerzőtől, aki a szöveget nem olyan régen a CNSAS-tól – a Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanácstól – kapta vissza, a szekus tisztek széljegyzeteivel együtt.) Molnár akkor még látott politikai kiutat, ma már nem. Evidens volt számára, hogy határrevízióra nincs lehetőség, de a nemzetegyesítést ettől függetlenül és pluralisztikus módon megvalósíthatónak gondolta. Az identitásválasztás szabadságára épülő politikai filozófiája azért tette lehetővé a pluralisztikus nemzetfogalmat, magyarázta, mert az alapvető emberi jogok közé sorolta a nemzeti identitás választását is. Nemcsak adottságként tekintett a nemzeti identitásra, hanem választottként is, opció jellege megnyilvánul például a népszámláló hivatalnokok kérdésére adott konkrét válaszban. Ez egy antietatista álláspont, amely szerint a civil társadalom alulról fölfelé szervezi magát politikai társadalommá. Ez főként a közösséggel szemben ellenséges vagy totalitárius állam kikapcsolására, feleslegessé nyilvánítására alkalmas álláspont, de nem számol az állam létével, amelyet nem lehet megkerülni, főleg ha az egy nemzetállam – véli ma már Molnár. A nemzetállam saját logikája szerint hegemóniára törekszik, bele van kódolva, hogy ha a nemzet és az állam nem esik egybe, akkor az állam mindent elkövet, hogy essen egybe, erre nagyon hatékony és nem csak erőszakos eszközei vannak. A trianoni utódállamok is nemzetállamok, egyáltalán nem igazságosak, azokban sem esett egybe nemzet és állam – vázolta a politológus. Az a magyar közösségek tragédiája – véli –, hogy a döntő vonatkozásban ezzel nincs esélyük szembeszállni, bár a kulturális ellenállás eszközeinek széles skálája áll rendelkezésükre, például egy életképes szellemi elit. Sőt minél demokratikusabb egy nemzetállam berendezkedése, annál nehezebb ezt a hegemóniáját ellenezni, mert az annál félelmetesebb és hatékonyabb. Ez kilátástalan és tragikus alaphelyzetet teremt, amellyel viszont szerinte együtt lehet élni. Az utolsó erdélyi esély A Provincia-kört úgy tekinti, mint a nemzeti státus elismertetéséért vívott baráti küzdelem terepe. „Ha nekem az az őrült ötletem támad, hogy én nemzet vagyok, nem egyszerűen kisebbség vagy nemzetiség, akkor arra vágyom, hogy ezt a státusomat ismerjék el azok, akiket ez leginkább érint. Világos volt, hogy ezt az elismerést országos szinten nem érhetjük el soha, Erdélyen belül viszont volt rá esély: az erdélyi román szellemi elitnek volt egy velünk rokon gondolkodású csoportja, de ott is nagyon rezgett a léc, amikor a magyarok saját közösségükről társnemzetként beszéltek Erdélyen belül” – emlékezett vissza Molnár Gusztáv a kétezres évek elejének nagy vitáira. „Az volt az utolsó pillanat, amikor ezt megtehettük, de már akkor nagymértékű illúzió volt benne, hiszen az arányok döbbenetesen megváltoztak” – vonta le nem kevésbé tragikus következtetést a politológus. Tragikus alaphelyzet szerinte, hogy mi ragaszkodunk a nemzet mivoltunkhoz, mert minél inkább ragaszkodunk ehhez, annál fájdalmasabb számunkra látni, hogy a nemzetállam minket nem ismer el ilyenként soha. Ennek a dilemmának a politikai feloldását nem látja, csak a feloldás kulturális stratégiáit. Aki tehát meg szeretné őrizni az illúzióit, az ne olvassa Molnár Gusztáv írásait. Vagy vállalja az átgondolásuk kockázatát. Mi több, szívesen olvasnánk Molnár Gusztáv mai jóslatait például annak fényében, hogy Oroszország hét éve rendszeresen megszegi Európa másik dédelgetett elvét, más államok szuverenitását. Sőt még szívesebben néznénk, ha ma mondjuk videóblogot indítana a szalárdi orákulum. (Bocs, Guszti, ezt nem tudtam kihagyni.) Szabó Tünde foter.ro/cikk 2015. március 26.Élet autonómia után is vanA könyvpiaci felmérések adatai szerint a ’89-es események után figyelemre méltóan sok kiadó jelentkezett. Könyvvásárok, könyvkiadási támogatások lehetővé tették a magyar nyelvű könyvkiadások felfutását is, melynek csak örvendeni lehet. A sajtó világában nagyon jó hírnévvel rendelkező fiatal szerző, Borbély Tamás „Van- e élet az autonómia után” című könyve jelent meg, melyet Kolozsváron is bemutattak a Koffer kávézóban, igen rangos közönségnek. Könyvbemutató A moderátor szerepét Benkő Levente újságíró, történész dicséretesen töltötte be. A könyv megírásának az ötletéről, az interjúalanyok kiválasztásának szempontjairól, illetve a kiadás utóéletéről érdeklődött. Amint a szerző elmondta, Zágoni Balázsnak, a Koinónia Kiadó igazgatójának felkérése volt, hogy készítsen interjúkat az autonómia témával kapcsolatban. Borbély szakembereket kérdezett meg, és nem politikusokat. Az interjúalanyok listája esetlegesen alakult. Egy ilyen kötetben nem lehet mindent belesűríteni. Az interjúalanyok kiválasztása a szakterület függvényében történt. Legyen közgazdász, politológus, emberjogi aktivista, történész, regionális politika szakértője, művész, tehát olyanok, akik részt vettek a különböző autonómia tervek kidolgozásában. Az interjúkérdésekre személyesen vagy írásban válaszoltak. Ez utóbbiak voltak zömében, amely bizonyos mértékben a könyv olvasmányosságának a rovására is ment. Volt mély interjú is. Az összegyűjtött anyag szerkesztése során, kiegészítéseket is eszközöltek, melyek a Függelékben olvashatók. A szóbeli interjúk esetében közvetlenül volt kiegészítés. Figyelembe kell venni azt a tényt, hogy az interjúk egy része 2012-ben készült. A könyv anyagi okok miatt 2014-ben jelent meg. Ezért szükséges a kiegészítés. Így a szerzők reflektálhattak az aktuális politikai témákra. Időközben megjelent az RMDSZ autonómia terve. A világpolitikában is különböző események történtek, például kirobbant az ukrán válság. A könyv olvasása alapján sok mindent megtudhat az olvasó az autonómiával kapcsolatban. Azonban, amint kiderült, nem találja meg a választ arra, hogyan is működik nálunk fele az autonómia. Amint Borbély Tamás megjegyezte: Ezt a politikusok mondják meg. Érdekes megállapítás, mely szerint az interjúkban benne van a kétely. Kérdés: Van-e életképessége? Ugyanakkor egyértelműen elhangzik: „Szükség van autonómiára!” Szerintem a könyv érdeme, hogy bizonyos támpontokat nyújt a politikusoknak. Segít abban, hogy reális önképünk legyen. Egy sajátos álláspontot fogalmazott meg dr. Szilágyi N. Sándor professzor: „akkor lesz autonómia, ha a román parlament elrendeli, hogy csináljunk autonómiát.” Senki sem tudja mi az. Nagy tévedésnek tartja, ha el hisszük, hogy autonómiával valamilyen problémát megoldunk. Arra kérdésre, hogy Borbély Tamás milyen visszajelzéseket kapott a könyvvel kapcsolatban, megjegyezte: „sem jó, sem rossz visszajelzést nem kapott.” (Itt megjegyezném egy kötetről elfogadható visszajelzést csak abban az esetben, lehet kapni, ha a kötetet valaki elolvassa, és az olvasottak alapján írásban, vagy szóban véleményt mond.) Viszont, ha a civil szféra észreveszi az autonómia elemeket, sok mindent tehet. Tehát felméri a problémát, és ugyanakkor keres megoldásokat. Maga a cím elég blikkfangos, ami feltételez egy bizonyos fantáziajátékot. Mi lenne, ha lenne autonómia, és az az autonómia, milyen lenne? Borbély Tamás tudása árnyalódott, az autonómia kérdésével kapcsolatban. Megjegyezte, lehet, hogy van bizonyos disszonancia a cím és az interjúalanyok szövege között. A könyvről Borbély Tamás az Előszóban írja: „Újságíróként sokszor leírtam az autonómia szót, főleg politikusok nyilatkozatait ismertetve. Talán túl sokszor anélkül, hogy alaposabban bele gondoltam volna, mit is jelent.” „A könyv célja nem az, hogy örök igazságokat és szentenciákat fogalmazzon meg, sokkal inkább fantáziajátékra hasonlít, amely során kérdések vetődnek fel, szempontok fogalmazódnak meg, amelynek figyelembe vétele elengedhetetlenül szükséges az autonómiáért folytatott politikai és társadalmi érdekérvényesítő munkában.” A könyv hátsó lapján olvashatók, melyek azok a főbb kérdések, amelyekre a könyvben reflektálnak. Ilyen például „Mi lesz Marosvásárhellyel? Összeegyeztethető- e a kettős állampolgárság az autonómia elképzeléssel? Javítja vagy rontja az autonómia esélyeit a gazdasági válság? Milyen sors vár a Székelyföldön kívül élő magyarokra? Alkalmazzák- e nálunk a katalán, skót vagy a dél- tiroli modellt?” A kötetben az autonómia kérdésére válaszol: Juhász Jácint, Szilágyi N. Sándor, Bakk Miklós, Stefano Bottoni, Bocsárdi László, Csutak István, Gabriel Andreescu, Salat Levente, Smaranda Enache, Bárdi Nándor, Bíró A. Zoltán. Érdekes Bocsárdi Lászlónak, mint színházrendezőnek a megfogalmazása: „Az autonómia összefügg az alkotás szabadságával. Olyan függetlenség, ami azt jelenti, hogy az alkotási folyamatban nincsenek előre gyártott, kívülről átvett sémák, amelyek alapján, meghozzuk a döntéseket.” Bárdi Nándor szerint „A nemzetközi közvéleményben azonban ténykérdés, hogy a kettős állampolgárság és a területi autonómia nem erősíti egymást.” Smaranda Eneche megfogalmazásában: „A gazdasági válságnak két azonnali hatása van. Egyrészt a központosító intézkedéseket ösztönzi… Másrészt a pénzügyek rossz kezelése és az államadósságok növekedése nyomán a fejlett régiókban felerősödnek az elszakadási tendenciák.” Szilágy N. Sándor szerint „…Székelyföldön a magyar nyelvhasználat lehetőségével sokszor olyankor sem élnek, mikor az tényleg nem kerülne semmibe, csak eszébe kellene jutnia valakinek.” Nagyon merész és magabiztos újságíró kell, legyen az, aki beszélgető-könyv formájában, még akkor is, ha azt a neves Koinónia könyvkiadó adja ki, vállalkozik ilyen kihívásra. Rendkívül olvasmányos az interjúkötet, melyben a különböző nézőpontok bemutatása izgalmas párbeszédet eredményez. Egyetérthetünk Fosztó László antropológussal, akinek gondolatait olvashatjuk a könyv hátsó oldalán: „Az autonómiáról folyó erdélyi magyar közbeszédet politikai szereplők versengő monológjai dominálják, holott lehetséges az elemző és közérthető párbeszéd a témáról- bizonyíték rá ez a kötet. Egy beszélgető- könyv, amelyben magyar és román értelmiségiek közvetlen formában osztják meg gondolataikat, visszaadva az olvasó reményét az értelmes beszéd létében, túl az „autonómiázáson”.” Maga a könyv nagyon lebilincselő, nagy érdeme a különböző nézőpontok bemutatása, a kérdések felvetése. Az autonómiát másként elemzi, mint eddig. Érdemes és tanulságos elolvasni a könyvet. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2015. augusztus 17.Búcsú a Babeş–Bolyaitól (6.)„Felemelkedésem” és „bukásom” Ez a cím így nem igaz, amint azt az idézőjel is sejteti. Nem tartottam és nem tartom felemelkedésnek azt, hogy rektorhelyettes voltam a Babeş–Bolyain négy évig, és azt sem bukásnak, hogy utána nem választottak újra. Soha nem törekedtem semmilyen funkcióba, mindig belecsöppentem, néha elfogadtam, máskor nem. 2000-ben a három jelölt közül a legtöbb szavazatot kaptam, 2004-ben szintén három közül a legkevesebbet. A magyar rektorhelyettesre (2004-ben már kettőre) a magyar tagozat képviselői (tanárok és diákok) szavaztak, mintegy 35-en. A rektor a jelöltekből elvileg bárkit választhatott, de mindig minden rektor betartotta azt az íratlan szabályt, hogy a legtöbb szavazatot kapott jelöltet (vagy jelölteket) választotta. 2000 elején még csak egy magyar rektorhelyettest választottunk, de már a 2000–2001-es tanévtől kezdődően két magyar rektorhelyettes volt. A 2004-es választások előtt egyszer Vincze Mária kicsit számon kérően megkérdezte, hogy miért nem kampányolok az újraválasztásomért. Először is, csak a választási gyűlésen lesznek jelöltek, addig nincs mit kampányolni, és amúgy sem kampányolnék. Igen, hangzott a válasz, de már folyik az ellenkampány. Meg is mondta, hogy kik a szervezői. A lelkük rajta! – gondoltam, és talán mondtam is. Csak később tudtam meg egyet s mást erről. Itt közbe kell vetni egy érdekes történetet. 2004 februárjában a BBTE díszdoktorává avatták Franz König bécsi bíborost. De mivel kora miatt a bíboros nem tudott eljönni Kolozsvárra, népes küldöttség ment Bécsbe átadni a díjat. A szinte teljes vezetőség (rektor, rektorhelyettesek, néhány dékán, több tíz diák kórustagként) elment az egyetem költségén Bécsbe. Egyedül én maradtam itthon a rektorhelyettesek közül. A látogatás után Andrei Marga rektor egy ebéddel egybekötött megbeszélésre hívta a küldöttség tagjait (szintén az egyetem költségén). A beszélgetés célja a bécsi út „kielemzése” volt. Furcsálltam, hogy mit kell ezen elemezni, de nem érdekelt a dolog. Később tudtam meg, hogy ez egy jól megszervezett akció volt, mivel – nyilván Marga rektor sugallatára, sőt utasítására – valaki megkérdezte, csak úgy kíváncsiságból az elemzés közepette, hogy a rektor úr kit szeretne látni a magyar tagozat ügyeiért felelős rektorhelyettesi pozícióban. Marga megmondta, és mit ad a véletlen, a magyar tagozat képviselői néhány nappal később éppen őt javasolták egyik rektorhelyettesnek. Csak azt sajnáltam, hogy emiatt a találkozó miatt a nagyobbik lányom legkedvesebb tanára méltatlan helyzetbe került, amikor az újságíró kérdésére válaszolva letagadta, hogy az az ominózus kérdés elhangzott. Azóta többször találkoztunk nyilvános helyeken, ahol mindig úgy intézte, hogy ne kelljen köszönnünk egymásnak. A magyar tagozat választási ülésén volt még egy említésre méltó mozzanat, amelyről két nappal később a helyi sajtó is beszámolt. 2004 és 2008 között az egyetemnek volt akadémiai elnöke (Margának kitalált pozíció, mivel rektor már nem lehetett volna, lejárt az egymás utáni két mandátuma) és alelnöke is. Az alelnöki pozícióba Marton József, a római katolikus tanárképző kar dékánja Szamosközi Istvánt, a pszichológia kar dékánhelyettesét javasolta. Ezt a jelölést ketten is kifogásoltuk (rajtam kívül Sárkány-Kiss Endre is), nem tartottuk őt megfelelőnek, hogy a magyar tagozatot képviselje ebben a minőségben. Éles vita alakult ki, valaki (mintha csak a parlamentben lettünk volna) bekiáltotta, hogy „jó fiú, nálunk szokott gyónni”. Amikor a két jelölt közül a titkos szavazáson Szamosközi jött ki elsőnek, én felálltam, és kijelentettem, hogy mivel vele semmilyen közösséget nem vagyok hajlandó vállalni, visszalépek a rektorhelyettesi jelöléstől. Ez nyilván csak formális volt, hisz nem állt fenn annak a veszélye, hogy harmadikként bekerüljek az első két helybe. Utána még ért bírálat innen-onnan, hogy nem tettem semmit az újraválasztásomért. Később egyszer Muzsnay Csaba, amikor megtudta, hogy a matematika karon dékánhelyettesnek választottak a rektorválasztás előtt (mert ez volt a választások sorrendje, ha valakit később magasabb pozícióba választottak, akkor kari szinten új választást tartottak), olyan megjegyzést tett nekem, amelyből én arra következtettem, hogy ő úgy gondolja, azért nem kampányoltam az újraválasztásomért, mert már „bebiztosítottam” magamnak a dékánhelyettesi állást. Az igazság az, hogy én nem akartam dékánhelyettes lenni, nem akartam magamat bebiztosítani, a kollégáim javaslatára és biztatására vállaltam el. 2000-ben, mindjárt a megválasztásom után, új charta kidolgozását tűzte ki célul a szenátus. Mi, a magyar tagozat képviselői, szerettük volna, ha bekerül az, hogy magyar karokat lehet létrehozni. Ezt a román kollégák végig ellenezték. Kitalálták a „linie de studiu” – azaz szó szerint: oktatási vonal – kifejezést, amelyet én kezdettől fogva magyar tagozatnak fordítottam, még ha ez a kifejezés sokak szerint többet is jelent (nagyobb döntéshozatali lehetőséget). Az igazság az, hogy már addig is használtuk az iskolákban a magyar tagozat kifejezést (a „secţie maghiară” fordításaként), és az sem jelentett nagyobb mozgásterületet. Hosszas vita után csak annyit sikerült elérni, hogy a chartában úgy jelenik meg a tagozat (románul „linie”) kifejezés, hogy az nem zárja ki a magyar karokat, hisz már akkor is volt két magyar kar, a református és a római katolikus tanárképző kar (igaz, azok nem nyelvi, hanem vallási alapon szerveződtek). A megfogalmazásba ez úgy került bele, hogy egy karon lehet egy vagy több tagozat. Itt a hangsúly az egyen volt, így akár csak magyar nyelvű kar is lehet. A végső döntés előtt szünetet kértem, és a magyar kollégákkal megbeszéltük, hogy tartózkodunk a szavazásnál, ezzel jelezve, hogy nem vagyunk teljesen elégedettek, de nem szavazunk ellene. Mivel a szenátusban a jelenlétünk 20 százalék körül volt, ez nem veszélyeztette a charta elfogadását. Rektorhelyettesi tevékenységemet nem tartom sikeresnek, és ez részben a saját hibám is, nem tudtam elég „politikusnak” lenni, hogy különféle körmönfont megoldásokkal továbbfejlesszem azt, amit az előző ciklusban elődöm, Szilágyi Pál kialakított. Bolyai-ünnepségek 2002-ben ünnepeltük Bolyai János születésének 200. évfordulóját. Kolozsváron is sikerült méltó ünnepségeket szervezni. Októberben nemzetközi konferenciát tartottunk a Babeş–Bolyain, kiállítást rendeztünk (Prékopa András matematikus akadémikus jóvoltából sok értékes anyagot kaptunk Budapestről), egy napra elmentünk kirándulni Marosvásárhelyre, ahol Csegzi Sándor alpolgármester szíves fogadását élveztük, és a konferencia résztvevői bekapcsolódtak a vásárhelyi akadémiai napok megnyitóünnepségébe. December 14-én magyar nyelvű konferenciát szerveztünk Kolozsváron, este pedig a Bolyai János győzelme – 58 év, amely megrengette a geometriát címmel tartott ünnepi előadáson vettünk részt. Ezt az előadást a Kolozsvári Magyar Opera szervezte. Azt hiszem, ez egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor egy tudós emlékére egy opera megemlékező műsort rendezett. Egy évvel előtte tartotta a Kolozsvári Magyar Opera a New York, New York című nagy sikerű előadását, a New York-i szeptember 11-ei terrortámadás áldozataira emlékezve. Az ötlet Szőcs Gézáé volt, és ő volt a kivitelezője is. Tudtam, hogy egy érdekes Bolyai-drámán dolgozik (sajnos, tudtommal máig nem készült el), és megkérdeztem, hogy nem tervezne-e egy ünnepi előadást Bolyai emlékére. Rögtön elvállalta. Simon Gábor operaigazgató is azonnal belement a dologba. Szép, felemelő előadás volt Vadas László rendezésében verssel, prózai szöveggel, zenével. Ekkor játszották először Kolozsváron Berlioz Rákóczi-indulóját! Kár, hogy nem volt telt ház. Sokszor tapasztaltam, hogy az emberek túlnyomó része annyira bután viszolyog a matematikától, hogy még az ilyen előadásokra sem hajlandó elmenni. Talán a volt matematikatanárát akarja megbosszulni? A két konferenciát Szenkovits Ferenc kollégámmal szerveztük, de meg kell jegyeznem, hogy nagyon sok segítséget kaptunk kollégáktól, barátoktól, ismerősöktől. Mindig szerettem azokat az embereket, akik egy-egy érdekes ötletre azonnal ugrottak, és hajlandók voltak részt venni a megvalósításban, sőt saját ötlettel gyarapították is az eredeti elképzelést. Kisebb cégek is nagyon sokat segítettek, plakátkészítéssel, szép kivitelezésű mappákkal, Bolyai-borral. Diákcserék Még az Erasmus- és CEEPUS- programok előtt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a KMDSZ egyezséget kötött a szegedi egyetem diákönkormányzatával az ún. áthallgatásokról. Ez abban állt, hogy diákok egy csoportja Szegedről Kolozsvárra (és fordítva is) látogatott három hétre, ahol órákon vettek részt, ismerkedtek az egyetemmel, a diákokkal, a várossal. Szegeden az egyetem ingyenszállást biztosított, Kolozsváron nem. A kincses városban megpályázták a szállásra az összeget, és így próbálták megoldani a cserekapcsolatot. Ez azonban egyre nehezebben ment, ezért próbálkoztak az egyetemen ingyenszállásért, de kérésüket elutasították, mivel a két egyetem közti szerződésben nem szerepelt a diákcsere ilyen támogatása. Ígéretet kaptak, hogy a szerződés megújításakor ez belekerül, és akkor megoldható lesz. Alighogy elfoglaltam az új tisztségemet, sorra került az új szerződés megkötése, amely már elő volt készítve, tehát annak megfogalmazásában nem vettem részt, de benne volt a diákcserék anyagi támogatása. Rögtön meg is kerestek az áthallgatások szervezői, és sikerült elfogadtatni a vezetőségi gyűlésen a kérésüket. Azután minden félévben jöttek hallgatók Szegedről, de akkor már egyből a gazdasági igazgatóval intéztem az ingyenelszállásolást, hivatkozva az első jóváhagyásra a szerződés alapján. Négy év alatt két gazdasági igazgató volt, és mindegyikkel jó kapcsolatom volt, így könnyű volt elintézni. Egyszer előfordult, hogy túl korán jöttek a szegediek, amikor a külföldi diákok számára fenntartott kollégiumban még tartott az őszi felújítás, ezért minden használható szoba foglalt volt. A gazdasági igazgató azt mondta, hogy megpróbál valamilyen megoldást találni, és másnap közölte, elszállásolja őket az egyetem szállodájában, amely külföldi tanároknak volt fenntartva. A szegedi diákok először azt hitték, hogy Kolozsváron minden diák ilyen kollégiumban lakik, és el voltak bűvölve, de aztán megmagyaráztuk, hogy ez kivételes eset volt. Egyeztetés a magyar karokról 2000 és 2004 között, amikor rektorhelyettes voltam, az RMDSZ nem volt kormányon, csak kívülről támogatta az akkori szocialista kormányt. Minden évben kötöttek egy protokollumot, amelyben rögzítették, hogy az RMDSZ milyen feltételekkel támogatja a kormányt. Minden év végén elemezték az eredményeket, és mindig úgy ítélték meg: annak ellenére, hogy sok minden nem teljesült az előző évi protokollumból, érdemes újat kötni. Minden évben szerepelt a protokollumban valamilyen általános formában a magyar nyelvű felsőoktatás támogatása, és azon belül a Babeş–Bolyain folyó magyar nyelvű oktatás. A 2003-as megegyezés szó szerint tartalmazta a magyar karok létrehozását a BBTE keretében. Az egyetem magyar tisztségviselői már addig is több anyagot eljuttattak a RMDSZ vezetőihez, amelyben vázolták elképzeléseiket. Én, a protokollumra hivatkozva, többször is szorgalmaztam, hogy személyes találkozón beszéljük meg a teendőket. Végül Markó Béla elfogadta, hogy egy néhány (ne túl sok – mondta) tanárral találkozzék. A kolozsvári Majális utcai RMDSZ-székházban találkoztunk, részünkről talán hatan voltunk, ebből öt egyetemi tanár és a Bolyai Társaság elnöke, Wanek Ferenc. A RMDSZ részéről Markó Béla, és talán Kötő József (vagy Nagy F. István, már nem emlékszem pontosan). Elmondtuk, hogyan képzeljük el a magyar karokat, Markó Béla is elmondta a megvalósítás nehézségeit, de a reménykedést is. Ezután átnyújtottuk írásban is mindazt, amit elmondtunk. Markó Béla elmondta, hogy a kérdéssel politikai szinten Borbély László alelnök foglalkozik, akit be is hívott az irodába, hogy átadja neki a tőlünk kapott dossziét. Borbély László bejött, mindannyiunkkal kezet fogot, átvette a dossziét, megköszönte, és kiment. Ez a furcsa viselkedés eszembe juttatott egy hasonlót. Wanek Ferenc egyszer másodmagával, a Bolyai Társaság részéről kihallgatást kért Fodor Gábor akkori magyar oktatási minisztertől, aki fogadta is őket. Figyelmesen végighallgatta, amit mondtak, nem kérdezett semmit, majd miután átvette a részére elkészített dokumentumot, megköszönte, felállt, és kezet fogva elbúcsúzott tőlük. Hasonló érzéssel távoztak, mint mi erről a találkozóról. Ez nekem azért volt furcsa, mert addig ilyesmiben nem volt részem. Bárkivel tárgyaltam, beszélgettem vagy vitáztam egyetemi ügyekről, az soha nem volt egyoldalú beszélgetés. Ha a beszélgetőpartnert nem is érdekelte az ügy, legalábbis udvariasságból feltett egy-két kérdést, elmondott egy együttérző mondatot. Emlékszem, hogy amikor 1990-ben a Bolyai Társaság részéről egy hasonló bizottsággal kihallgatáson voltunk Mihai Şora tanügyminiszternél, annak ellenére, hogy semmit sem ígért, mégsem távoztunk csalódottan, hisz párbeszédet folytattunk a témáról. Nemcsak mi beszéltünk! Markó Béla kérésére sikerült megszervezni egy találkozót Andrei Marga rektorral 2003 áprilisában, hogy egyeztessenek a magyar karok ügyében. Az RMDSZ akkori elnöke részt vett egy szovátai pedagóguskonferencián, és Marga hajlandó volt ellátogatni a konferencia utolsó napjára, hogy találkozhassanak. Marga néhány rektorhelyettessel és Szamosközi Istvánnal, a pszichológia kar dékánhelyettesével érkezett Szovátára. A megbeszélésre egy emeleti teremben került sor, ahol négyszemközt beszélgettek. Alig telt el öt perc, amikor a folyosón összefutottam Nagy F. István oktatási alelnökkel, aki elfehéredett arccal csak annyit mondott, hogy baj van, mert már be is fejezték a megbeszélést. Margáék ebédre még ott maradtak, majd hazamentek Kolozsvárra. Délután mi, a konferencia résztvevői is hazautaztunk. Nekem sem Markó Béla, sem Marga nem mondott semmit a megbeszélésről, de tisztában voltam az ott történtekkel, hisz jól ismertem Margát. Ő minden bizonnyal azt válaszolta Markónak, hogy személyesen nem ellenzi a magyar karokat, de azokat a szenátus nem szavazza meg, ellenben amennyiben a minisztérium talál erre megoldást, ő nem fog ellenkezni. Tehát átpasszolta a labdát a minisztérium térfelére. Körülbelül ezzel egy időben Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke arra kért, hogy írjunk egy kérést a kormánynak címezve, amelyben kérjük a magyar karok létrehozását, és azt írjuk alá néhányan a magyar tagozat tisztségviselői közül. De ezt kezeljük bizalmasan! Néda Árpád rektorhelyettes-kollégámmal összehívtuk a magyar dékánhelyetteseket, tanszékvezetőket, megmondtuk, mi a kérés, és azt is, hogy ez tulajdonképpen nem éppen rendes módja a dolgok megoldásának, főleg, hogy a kérés bizalmas kezelésére kértek, de mivel mi már többször próbálkoztunk helyi szinten a karok létrehozásával, és mindig elutasítás volt az eredmény, nyugodtan megtehetjük, hogy egyből a kormányhoz fordulunk. Kértük, hogy természetesen csak az írja alá, aki egyetért ezzel. Mindannyian vállalták, így tizenegyen írtuk alá. A bizalmas kezelésnek az lett a vége, hogy nemsokára a tanügyminiszter levelet írt a rektornak, mellékelve a mi, kormánynak címzett kérésünket, és arra kérte, hogy találjon megoldást. A rektor közölte a miniszter levelét – a miénkkel együtt – az egyetem információs közlönyében (Buletin informativ), amely abban az időben általában havonta jelent meg, és főleg Marga utazásairól, tárgyalásairól, kitüntetéseiről szólt. Érdekes módon senki sem vádolt bennünket azzal, hogy a szenátust megkerülve folyamodtunk a kormányhoz. Ellenben Szamosközi István felelősségre vont, hogy őt miért hagytam ki, hisz ő is aláírta volna. Azt válaszoltam, hogy gyorsan kellett cselekedni, és nem értem el. Ez persze nem volt igaz, készakarva hagytam ki, hisz Marga közeli barátja volt. Tudok olyan esetről, amikor egy hétvégén ő maga vitte el autóval a rektort Bécsbe. Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre.” Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembe ment. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB-vezetők5 „polgári engedetlenség”-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg. Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szervezett a Bolyai-egyetemért, Kolozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután. Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket”. Többen hozzászóltak a szöveghez, én is. Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-i száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot. Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott. Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás. Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel”. Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedély kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem. A november 19-i nyilatkozat így szólt: „Azonnali hatállyal lemondok a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról. Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig. Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1, az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2, nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3, mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig. Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett. A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembe helyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről, a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell.” A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás, és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult. Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót”. Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást. A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze, erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására). Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze, ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat”, persze háttérből irányítva őt. A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni” alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is. Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba! Jegyzetek: 16 Vincze Mária (1942) közgazdász, egyetemi tanár. 17 Muzsnay Csaba (1939) vegyész, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja. 18 Az 58 év túlzás, mivel Bolyai János 1802. december 15-én született, és 1860. január 27-én halt meg, tehát alig egy hónappal élt többet 57 évnél. 19 Wanek Ferenc (1944) geológus, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja, titkára, alelnöke, majd 1998–2005 között elnöke. Kása Zoltán Krónika (Kolozsvár) 2015. augusztus 24.Búcsú a Babeş–Bolyaitól (7.)Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rektorhelyettesének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből. Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre." Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembement. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB (Bolyai Kezdeményező Bizottság)-vezetők „polgári engedetlenség"-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg. Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szervezett a Bolyai Egyetemért, Kolozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután (képünkön – szerk. megj.). Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket". Többen hozzászóltak a szöveghez, én is. Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-ai száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot. Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem, és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott. Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás. Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel". Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedélyt kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem. A november 19-ei nyilatkozat így szólt: „Azonnali hatállyal lemondok a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról. Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig. Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1. az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2. nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3. mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig. Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett. A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembehelyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell." A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult. Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót". Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást. A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására). Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat", persze háttérből irányítva őt. A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni" alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is. Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba! Egyetemi fejlesztés 1990-ben nyolc kar volt az egyetemen, a karok száma 2000-re 18-ra nőtt. A fejlesztés teljesen ad-hoc módon történt, nem volt semmilyen stratégiai elképzelés. Ezért ahelyett, hogy az egyetem megvásárolt volna egy területet, ahova építsen, fejlesszen, mindig a pillanatnyi helyzetnek megfelelően próbálták megoldani a tanteremgondokat. Voltak karok, amelyek terjeszkedtek, nőtt a diáklétszámuk, más karokon viszont csökkent a diákok száma. De senki sem volt hajlandó könnyen lemondani a birtokolt épületekről, épületrészekről. A főépülethez minden ottani kar nagyon ragaszkodott. Inkább vállalták, hogy több épületben tanítanak, egymástól akár távol levőkben, csak ne kelljen lemondani a főépületben lévő addigi termeikről. Legjobb példa erre a matematika–informatika kar, amelynek vezetői nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy egy számukra építendő új épületbe költözzenek, inkább vállalták, hogy a város három, egymástól igen távol levő épületében tartsanak órákat. A szervezetlenség miatt az egyetem egyre több épületet vásárolt a város különböző részén, hogy kielégítse a karok igényeit. Egyetlen ingatlan épült tervszerűen, a közgazdasági kar impozáns épülete a Györgyfalvi negyedben. Amikor a magyar karokért harcoltunk, sokan szemünkre vetették, hogy miért nem készítettünk egy olyan pontos számítást, amely kimutatta volna, hogy mennyibe kerülne ezek működtetése, hisz akkor egyszerűbb lenne a megvalósításuk. Ez ellen én mindig tiltakoztam, tudtam, hogy ez nem pénz kérdése, hiszen tíznél több új kar alakult úgy, hogy semmilyen számítást nem végeztek, és a karok működtek, akkor miért kellene nekünk ilyet készíteni. Ezt csapdának véltem, és vélem ma is. Azt előre lehet tudni, hogy egy kétezer diákkal működő karnak nincsenek anyagi gondjai. Márpedig ezek a magyar karok ilyen nagyságrendűek lettek volna. Az egyetem felvállalta a teológiai karok indítását is. Mind a négy nagyobb felekezet alapított kart (ortodox, görög katolikus, római katolikus, református). Kezdetben ezek vallástanárképzők voltak, de később az ortodox és a római katolikus egyház bevitte az egyetemre a lelkészképzést is. Mi magyarul ezeket a karokat tanárképző jelzővel illettük: református tanárképző kar, római katolikus tanárképző kar stb. A református egyház, a többi felekezettel ellentétben, nem biztosított épületet a tanárképző kar számára (csak ideiglenesen a református teológia épületében). Andrei Marga rektor nagyon támogatta azt az ötletet, hogy a református karnak az egyetem biztosítson helyet, ezért az első adandó alkalommal megvásároltak egy épületet a Horea úton két kar (a református tanárképző és a business) részére. Az épület megvásárlásának a története igen érdekes. Egyik vezetőtanácsi gyűlésen konkrétan szóba került a Horea úti épület megvásárlása. Marga rektor nagyon támogatta a megvásárlást, mások óvatosabbak voltak. A gazdasági igazgató elmondta, hogy a tulajdonos sokkal többet kér az épületért, mint amennyire egy belső bizottság felbecsülte azt. Az egyik rektorhelyettes, aki ismerte a tulajdonost is, az épületet is megnézte, hogy mennyire alkalmas oktatási célra, egyáltalán nem javasolta a megvásárlást. Drágállta, és nem találta jónak az épületet arra, hogy ott megfelelő tantermeket lehessen kialakítani. Marga rektor többször hangoztatta, hogy neki semmilyen érdeke nem fűződik az épület megvásárlásához, csupán a három kar (akkor talán még a földrajz karról is szó volt) teremproblémáit szeretné megoldani. Azt is többször elmondta, hogy ha gondoljuk, ő kimegy, és döntsünk nélküle, ő a döntést elfogadja, de egyáltalán nem tett olyan mozdulatot, hogy ezt komolyan gondolná. Kása Zoltán Folytatás a következő Szempontban Krónika (Kolozsvár) 2015. augusztus 27.Búcsú a Babeş–Bolyaitól (7.)Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre." Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembement. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB (Bolyai Kezdeményező Bizottság)-vezetők „polgári engedetlenség"-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg. Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szervezett a Bolyai Egyetemért, Kolozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután (képünkön – szerk. megj.). Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket". Többen hozzászóltak a szöveghez, én is. Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-ai száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot. Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem, és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott. Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás. Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel". Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedélyt kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem. A november 19-ei nyilatkozat így szólt: „Azonnali hatállyal lemondok a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról. Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig. Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1. az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2. nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3. mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig. Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett. A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembehelyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell." A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult. Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót". Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást. A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására). Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat", persze háttérből irányítva őt. A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni" alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is. Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba! Egyetemi fejlesztés 1990-ben nyolc kar volt az egyetemen, a karok száma 2000-re 18-ra nőtt. A fejlesztés teljesen ad-hoc módon történt, nem volt semmilyen stratégiai elképzelés. Ezért ahelyett, hogy az egyetem megvásárolt volna egy területet, ahova építsen, fejlesszen, mindig a pillanatnyi helyzetnek megfelelően próbálták megoldani a tanteremgondokat. Voltak karok, amelyek terjeszkedtek, nőtt a diáklétszámuk, más karokon viszont csökkent a diákok száma. De senki sem volt hajlandó könnyen lemondani a birtokolt épületekről, épületrészekről. A főépülethez minden ottani kar nagyon ragaszkodott. Inkább vállalták, hogy több épületben tanítanak, egymástól akár távol levőkben, csak ne kelljen lemondani a főépületben lévő addigi termeikről. Legjobb példa erre a matematika–informatika kar, amelynek vezetői nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy egy számukra építendő új épületbe költözzenek, inkább vállalták, hogy a város három, egymástól igen távol levő épületében tartsanak órákat. A szervezetlenség miatt az egyetem egyre több épületet vásárolt a város különböző részén, hogy kielégítse a karok igényeit. Egyetlen ingatlan épült tervszerűen, a közgazdasági kar impozáns épülete a Györgyfalvi negyedben. Amikor a magyar karokért harcoltunk, sokan szemünkre vetették, hogy miért nem készítettünk egy olyan pontos számítást, amely kimutatta volna, hogy mennyibe kerülne ezek működtetése, hisz akkor egyszerűbb lenne a megvalósításuk. Ez ellen én mindig tiltakoztam, tudtam, hogy ez nem pénz kérdése, hiszen tíznél több új kar alakult úgy, hogy semmilyen számítást nem végeztek, és a karok működtek, akkor miért kellene nekünk ilyet készíteni. Ezt csapdának véltem, és vélem ma is. Azt előre lehet tudni, hogy egy kétezer diákkal működő karnak nincsenek anyagi gondjai. Márpedig ezek a magyar karok ilyen nagyságrendűek lettek volna. Az egyetem felvállalta a teológiai karok indítását is. Mind a négy nagyobb felekezet alapított kart (ortodox, görög katolikus, római katolikus, református). Kezdetben ezek vallástanárképzők voltak, de később az ortodox és a római katolikus egyház bevitte az egyetemre a lelkészképzést is. Mi magyarul ezeket a karokat tanárképző jelzővel illettük: református tanárképző kar, római katolikus tanárképző kar stb. A református egyház, a többi felekezettel ellentétben, nem biztosított épületet a tanárképző kar számára (csak ideiglenesen a református teológia épületében). Andrei Marga rektor nagyon támogatta azt az ötletet, hogy a református karnak az egyetem biztosítson helyet, ezért az első adandó alkalommal megvásároltak egy épületet a Horea úton két kar (a református tanárképző és a business) részére. Az épület megvásárlásának a története igen érdekes. Egyik vezetőtanácsi gyűlésen konkrétan szóba került a Horea úti épület megvásárlása. Marga rektor nagyon támogatta a megvásárlást, mások óvatosabbak voltak. A gazdasági igazgató elmondta, hogy a tulajdonos sokkal többet kér az épületért, mint amennyire egy belső bizottság felbecsülte azt. Az egyik rektorhelyettes, aki ismerte a tulajdonost is, az épületet is megnézte, hogy mennyire alkalmas oktatási célra, egyáltalán nem javasolta a megvásárlást. Drágállta, és nem találta jónak az épületet arra, hogy ott megfelelő tantermeket lehessen kialakítani. Marga rektor többször hangoztatta, hogy neki semmilyen érdeke nem fűződik az épület megvásárlásához, csupán a három kar (akkor talán még a földrajz karról is szó volt) teremproblémáit szeretné megoldani. Azt is többször elmondta, hogy ha gondoljuk, ő kimegy, és döntsünk nélküle, ő a döntést elfogadja, de egyáltalán nem tett olyan mozdulatot, hogy ezt komolyan gondolná. Kása Zoltán Krónika (Kolozsvár) 2015. augusztus 31.Megjelent a romániai magyar tudományosság újabb tizenkét évét összefoglaló tanulmánykötet a Kolozsvári Akadémiai Bizottság kiadásában.A Sapientia Alapítvány – Kutatási Programok Intézete által 2001-ben megjelentetett Tizenkét év. Összefoglaló tanulmányok az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti eredményeiről című kiadvány folytatásaként a Kolozsvári Akadémiai Bizottság megjelentette a Magyar tudományosság Romániában 2002–2013 között /Ábel Kiadó, Kolozsvár/ című kötet. A Péntek János, Salat Levente és Szikszai Mária által szerkesztett kötet összefoglaló tanulmányai huszonnégy tudományterület tevékenységét mutatják be. kab.ro 2015. szeptember 21.Autonómia: elmélet és gyakorlatÖnálló döntéshez való jog "A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumsorozatának idei utolsó állomása, amelyet Autonómia: elmélet és gyakorlat címmel szerveztünk, ismételten arról győzött meg mindenkit, hogy folytatnunk kell a párbeszédsorozatot, hiszen mérvadó előrelépés a kisebbségi közösségek és a többségi társadalom kapcsolatában csak akkor következhet be, ha képviselőik egymást folyamatosan informálják a közösségeik számára fontos témákról, problémákról" – jelentette ki Borbély László, az alapítvány elnöke a kétnapos szeminárium záróbeszédében. Borbély szerint az RMDSZ azért választott a dél- tiroli autonómiamodellhez hasonló tervezetet, mert abban világosan meg vannak fogalmazva azok a kitételek, amelyek minden téren védelmezik a kisebbségben élő közösségeket. Az európai idegengyűlölet és nacionalizmus "A menekültügy egyik napról a másikra nem megoldható problémáinak orvoslása után is szembe kell néznünk majd az idegengyűlölettel és nacionalizmussal. Ez a mi kisebbségi törekvéseinkben is jelentősen megnehezíti a megoldás- és partnerkeresést. De nem jelenti azt, hogy megtorpanunk, és nem beszélünk a romániai magyar közösség célkitűzéseiről" – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök. Az RMDSZ elnöke szerint a jelenlegi geopolitikai helyzet nem kedvez az őshonos kisebbségek jogairól és törekvéseiről való közéleti állásfoglalásnak, de erről mégis folyamatosan beszélni kell, még akkor is, ha az Európai Uniót most a határainál történő helyzet foglalkoztatja, és az aktuális téma a menekültügy. A kisebbségi jogok tekintetében három korszakról beszélt: az első 1993-ig tartott, Romániának az Európa Tanács parlamenti közgyűlésébe való felvételéig. A másodikban a kisebbségek képviselői sikeresen fogadtatták el törekvéseiket a többségi társadalommal. Ennek azonban 2007-ben, Románia EU-csatlakozásával vége szakadt. A jelenlegi, harmadik korszakban lelassult a kisebbségi jogok érvényesítése, a többségi politikumra nem nehezedik külső nyomás, nemzetközi szintű elvárás. Elmondta, hogy tavaly bocsátották közvitára a regionális autonómiára vonatkozó törvénytervezetüket, amely kiindulópontként a működőképes dél- tiroli modell elemeit használta fel. Viszont az autonómia közvitája kapcsán nehezményezte a folyamatosan ismétlődő berögződéseket, sztereotípiákat, illetve a másság és az újszerűség keltette félelmeket. Kelemen Hunor a tanügyi törvényt nevezte az utolsó olyan romániai jogszabálynak, amely a kisebbségi közösségek igényeit is figyelembe vette, de felháborítónak tartja, hogy a törvény előírásait nem sikerült betartatni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Európának jelenleg nincs megoldása Európának jelenleg nincs megoldása az etnikai kérdések rendezésére – jelentette ki Markó Béla szenátor. Véleménye szerint téves megközelítés, ha az autonómia kapcsán kizárólag egyfajta közigazgatási felosztásra gondolunk. "Az autonómia egy olyan elv, amely elválaszthatatlan az etnikumközi viszonyok általános rendezésétől, gyakorlatilag nincs elvi, csak nagyságrendi különbség például egy önálló magyar iskola és egy bizonyos terület sajátos státusának elfogadása között. Az autonómia ugyanis nem más, mint az önálló döntéshez való jog mindazokban a kérdésekben, amelyek az adott kisebbséget érintik. Az önálló döntéshozatalhoz való jog elengedhetetlen feltétel a kisebbségi közösségek önazonosságának megőrzéséhez" – jelentette ki. A menekültválság kapcsán úgy vélte, a jelenlegi feszültségek nem az egységes Európát, hanem a nemzetállamokat erősítik. "Az európai vezetőknek most lett volna alkalmuk arra, hogy együttműködjenek, ehelyett kerítéseket építenek egymás között" – tette hozzá. Fel kell gyorsítani a megértés és elfogadás folyamatát "Jogosan érezzük úgy, hogy kevés az előrelépés, tapasztaljuk, hogy a többség, a romániai elit nem áll készen az EU több mint 16 országában sikeresen működő kollektív jogok rendszerének elfogadására. De látnunk kell, hogy a román társadalom a szociális, gazdasági élet számos más területén is lassan fejlődik. Elég, ha az elmulasztott országos jelentőségű infrastruktúra-fejlesztésekre gondolunk, a megígért és soha meg nem épített sok száz kilométer autópályára" – fogalmazott Vincze Loránt, a FUEN alelnöke. Kijelentette: szeretné, ha egy következő konferencián az autonómiamodellek között már az erdélyi magyarok önrendelkezéséről is beszámolhatna, és az autonóm területek zászlói között a székely zászló is ott lenne. Mint mondta, az autonómia romániai elfogadtatását célzó munkát folytatni kell: "érdekvédelmi szervezetként, európai partnereink segítségével az a feladatunk, hogy a megértés és elfogadás folyamatát minden eszközzel felgyorsítsuk. Ehhez folyamatosan ismételgetnünk kell érveinket, koncepciónkat, szövetségeseket kell keresnünk a román többség soraiból, és mindezek mellett fel kell mutatnunk a magyar közösség egyöntetű támogatását". Az autonómia megoldása Romániában várat még magára Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke hangsúlyozta: az autonómiáról szóló kerekasztalok, egyetemi kutatások, rendezvények már huszonöt éve zajlanak, de az eredmények nem igazán látszanak. Arról is beszélt, hogy a PEL mindig is támogatta az autonómiát mint demokratikus megoldást a magyar közösség megmaradására Erdélyben és szülőföldjén. "Ez 25 év után sem változott meg. Meglátásom szerint, amíg Romániában létezik a megosztottság a magyar közösségen belül az autonómia eszközeivel kapcsolatosan, amíg az Európai Unióban a kisebbségek státusa nem prioritás, az autonómia megoldása Romániában is várat még magára. Azt hiszem, ebben a kontextusban nagyon fontos lenne, hogy a magyar közösség állítson össze egy leltárt arról, amit a 25 év alatt elért, és azokról az elvárásokról, amelyek léteznek, és ezen belül a különböző törvényeket és a különböző autonómiaformákat is nevezze meg. Ugyanakkor meg kell nevezni, kik a partnerek ebben. Fontos elmondani, hogy az autonómia megvalósítása a liberális demokrácia elveit, az európai közösséget fogja megerősíteni, és ezt a dokumentumot feltétlenül román és angol nyelven is meg kell jelentetni, mert ebben a pillanatban sokan úgy érzik, hogy többfajta autonómia is létrejöhet: olyan autonómia is, amiben egy állam kerítéseket húzhat fel, de olyan is, amiben egy nagyhatalom elfoglal egy félszigetet. Fontos, hogy a romániai magyar közösség erőteljesen tudja kifejezni, hogy az az autonómia, amire vágyik, nem szeparatizmus, a demokratikus elvekre és az európai hagyományokra épül, és azokat erősíti" – jelentette ki a PEL elnöke. A tanácskozáson jelen volt Gabriel Andreescu, a Nemzeti Politikatudományi és Közigazgatási Egyetem tanára, Carla Andrea és Constantin Sergiu, a Bolzanói Kisebbségkutató Intézet munkatársai, Firczak Gheorghe, a Romániai Rutének Kulturális Egyesületének elnöke, Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke, Frunda György, a miniszterelnök tiszteletbeli tanácsosa, Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke, Márton Árpád képviselő, az RMDSZ autonómiatervezetének társszerzője, Nastasa- Kovács Lucian, a Román Akadémia G. Baritiu Történelemtudományi Kutatóintézetének munkatársa, Novák Csaba Zoltán történész, a Román Akadémia marosvásárhelyi Gh. Sincai kutatóintézetének munkatársa, Cristian Pirvulescu egyetemi tanár, a Pro Demokrácia elnöke, Salat Levente egyetemi tanár – BBTE, Sigmirean Cornel egyetemi tanár – Petru Maior, Székely István, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, Szokoly Elek politikai elemző. Konklúzióként fogalmazódott meg, hogy bár léteznek érvényben lévő kisebbségi törvények, és Románia több nemzetközi egyezményt is aláírt, nincs egy olyan követési rendszer, amely a vállalt jogok alkalmazását biztosítaná. A résztvevők egy olyan monitoring- rendszer kialakítását javasolták, amely világosan megfogalmazza, milyen kötelezettségeik vannak azoknak az intézményeknek, amelyeknek a törvény szerint alkalmazniuk kell a nemzeti kisebbségi közösségekre vonatkozó jogszabályokat. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 18.Anyanyelvhasználat: a helyzet jó, de nem reménytelenÖt kisebbségügyi kérdésekkel is foglalkozó szakember beszélte ki a közigazgatásban biztosított anyanyelvhasználat kérdését. A Kulturális Autonómia Tanács (KAT) kezdeményezésére öt intézmény – két egyetem és három kisebbségkutató intézet – egy-egy szakembere ült össze péntek délután a kolozsvári színház stúdiótermében, hogy a közönség számára is nyilvánosan a kisebbségi anyanyelvhasználatról vitatkozzanak. A KAT ezzel a témával indította a Nemzetpolitikai kerekasztal című előadássorozatát, melynek célja az eseményre szóló meghívó szerint: „nemzeti létünk szempontjából releváns kérdéseket tudományos megközelítést alkalmazó előadók bevonásával körbejárni”. A moderátor, Papp-Zakor András bevezetőjében egy kárpátaljai tanulmányból idézett, miszerint a kisebbségi nyelvek megőrzését alapvetően négy, egymással – és a többségi közösségnek a kisebbségekkel kapcsolatos szándékaival, törekvéseivel és politikájával – szorosan összefüggő tényező határozza meg. Ezek pedig a következők: Beszélők, akik fenntartják a nyelvet (demográfiai faktor). Helyzetek, színterek, ahol a nyelvet nem csupán szimbolikus és szakrális, hanem gyakorlati célokra, valódi kommunikációs igények kielégítésére is használni lehet (hasznossági tényező). Jogok, melyek biztosítják a nyelv használatának lehetőségét (politikai feltétel). A beszélők szándéka: hogy akarják is használni ezt a nyelvet, illetve tovább örökíteni a következő generációk számára (szimbolikus érték). A tanulmány megállapítása szerint a magyar nyelv hosszú távú fenntartása csak akkor lehetséges, ha valamennyi feltétel együtt van. A moderátor a jelenlegi romániai kisebbségi anyanyelvhasználat jogi feltételeire és azok gyakorlati alkalmazására vonatkozó kérdésére elsőként Horváth István (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár) nyújtott átfogó képet. Az anyanyelvhasználat jogi kereteinek kiépítésével az 1993–96 közötti időszaktól kezdve foglalkoztak. A törekvés arra irányult, hogy a kisebbségi nyelvet beszélők számára minél szélesebb körű autonómiát lehessen biztosítani. A kisebbségvédelmi törvények személyekre vonatkoznak, ezeket Románia belső jogrendjének részévé tette, így különböző erősségű és koherenciájú jogszabályok születtek az anyanyelvhasználat különböző területein: az oktatástól kezdve a közigazgatáson át egészen az igazságszolgáltatásig. Horváth István szerint nem volt alaposan átgondolva a jogszabályok alkalmazása, különösen ami a közigazgatást illeti. Idővel politikai alkudozással igyekeztek javítani ezeken. Az önkormányzatok nem tudták megteremteni a betartásukhoz szükséges infrastrukturális vagy személyzeti feltételeket, például a formanyomtatványok magyarra fordítását vagy magyarul beszélő alkalmazottak biztosítását. A romániai magyarság 80 százaléka él olyan településen, ahol a törvény szerint biztosítani kellene az anyanyelvhasználat jogát a közigazgatásban. Problematikus, hogy egyes településeken, mint például Kolozsváron, hiába él jelentős számú magyar kisebbség, az arányosságra hivatkozva nem biztosítják a nyelvi jogok gyakorlásának lehetőségét. Említésre méltó, hogy ott, ahol a magyarok többségben vannak, az infrastrukturális feltételek is biztosítottak. Kevésbé jellemző ez az írásbeliségre, aminek az oka egyrészt a hivatalnokok túlterheltsége, másrészt a beszélők viszonyulása, akik inkább kitöltenek egy román nyelvű formanyomtatványt, mint egy magyart. Horváth István összegzésképpen elmondta: szükséges felülvizsgálni a nyelvi jogok alkalmazását, különösen a közigazgatásban, ugyanakkor tényleges anyanyelvhasználatra kell buzdítani a magyar lakosságot. Ferenc Viktória (Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest) több Kárpát-medencei vonatkozást emelt ki, mondván: minden régióban kiemelt fontosságú téma a magyar anyanyelvhasználat kérdése a közigazgatásban. Kárpátalján mintegy száz olyan település van, amely érintett a nyelvi jogok alkalmazásában. Több felmérést és egy fókuszcsoportos kutatást is végeztek nyelvhasználókkal és a közigazgatásban dolgozó alkalmazottakkal, arra vonatkozóan, hogy mennyire érvényesül az anyanyelv használni akarása. Azt tapasztalták, hogy van egy berögzültség az állampolgárok részéről az anyanyelvhasználatot illetően. Mindemellett sokan nem is tudnak arról, hogy jogukban állna magyar ügyfélszolgálatot igényelni. Azt is tapasztalták, hogy sokkal inkább igényelik szóban az anyanyelvhasználat biztosítását, mint írásban, mert annak nyoma marad. Ferenc Viktória pozitív példaként hozta fel a Vajdaságot, ahol 2012 óta érvényben van egy olyan nyelvhasználati stratégia, mely akár a romániai magyarság számára is kiindulópont lehetne. A nyelvi jogosítványok többségi elfogadottságára reflektálva elmondta: politikai kultúra kérdése, hogy Kelet-Európában nehezebben fogadják el a kisebbség evidens jogait, amelyet többletjognak értelmeznek. Így van ez a Vajdaságban is, ahol a Magyar Nemzeti Tanács nemrég egy nyelvőrséget állított fel a nyelvi jogok megvalósulásának felügyelésére, amit azonban nem fogadtak túl jól a helyi önkormányzatok. Annál a kérdésnél maradva, hogy mennyire ismerik a kisebbségi nyelvet beszélők a jogaikat, Horváth István elmondta: ez nagyban múlik azokon az intézményeken, amelyeknek kötelességük lenne biztosítani a törvény által szavatolt nyelvhasználati feltételeket. A jogismeret fontos, de azon is múlik, hogy van-e magyar nyelvű űrlap kihelyezve az ügyfélszolgálaton, jelzik-e az alkalmazottak, hogy hol van magyar ügyfélszolgálat, és a gyakorlatban mindez hogyan valósul meg. Salat Levente, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatója a kérdéshez kapcsolódóan megjegyezte: összesen 512 olyan norma van, mely a kisebbségi jogokhoz kapcsolódik, és ezeknek jelentős része nyelvi jogokat is érint. A jogalanyoknak nem kötelességük eligazodni ebben a jogi dzsungelben. Azt is láthatjuk, hogy a jog alkalmazói szívesen elszabotálják a jogosítványokat, a lakosság többsége pedig indokolatlannak tartja ezeket. Az RMDSZ – a vitathatatlan vívmányok melletti – mulasztása, hogy a jogokat zárt ajtók mögött, politikai alkuk eredményeképpen érte el. Senki sem érezte át a jog hétköznapi emberek szintjén történő alkalmazását – fogalmazott Salat Levente. Toró Tibor, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója szerint fontos különbséget tenni a városok és a magyar lakta kisebb települések, falvak kapacitása között. A magyar döntéshozóknak jó odafigyelniük, hogy legalább azokon a településeken érvényesüljön a jog, ahol magyar polgármesterek, alpolgármesterek vannak. A típusnyomtatványok biztosítására megyei szintű segítséget lehetne biztosítani. Szankcionálni kellene azokat az önkormányzatokat, ahol nem a törvény által biztosított formában járnak el. Ehhez a problémakörhöz tartoznak az egészségügyben biztosított nyelvhasználati jogok is. Horváth István kifejtette: két törvényszabályozás is van erre vonatkozóan. Az orvosi kamara lázongani kezdett ezek bevezetésekor, mert úgy értelmezték, hogy az orvosoknak kellene megtanulniuk a páciens nyelvén, holott a magyar nyelvű tájékoztatás biztosítása a menedzsment dolga lenne. Vizi Balázs (MTA TK Kisebbségkutató Intézet, Budapest) azzal kapcsolatosan, hogy az általános retorika szerint Romániában példás módon megoldották a kisebbségi anyanyelvhasználat kérdését, nemzetközi összefüggéseket is érintve kifejtette: tíz év alatt nem sok előrelépés történt, ennek ellenére megállapítható, a jogszabályok által biztosított jogosítványok jó színvonalt képviselnek. Három színtér létezik, ami európai szinten szóba kerül, amikor valamilyen jog érvényesítéséről szó van: Az első az a politikai szint, ahol ezt hatalmi kérdésként kezelik: ez a politikai háttéralkuk, egymással konfrontálódó nemzetképek terepe. A második a jogszabályok szintje, ahol a jogszabályalkotásnak van egy belső dinamikája. Itt a legfontosabb kérdés, hogy van-e valamilyen ellenőrző vagy szankcionáló rendszer, illetve van-e olyan státusza a kisebbségi nyelvnek, amelyet az alkotmány vagy a törvények garantálnak. Ez Romániában nincs tisztázva. A harmadik a társadalmi elfogadottság szintje, ahol nagyon sok probléma van: a jogismeret hiánya, a jogbiztonságba vetett bizalom hiánya, a nyelvek presztízse, a pénzkérdés. Vizi Balázs szerint vegyes lakosságú területeken a kétnyelvűség támogatása, akár a közalkalmazottak nyelvtanfolyamokon való részvétele ösztönző hatású lenne. Nemzetközi összefüggésben elmondta: bár Dél-Tirol példáját gyakran pozitív értelemben említik, de ott is (ugyanakkor Belgiumban is) hasonló gondok merülnek fel a kisebbségi nyelvhasználat terén, mint Romániában. Egyetlen különbség talán csak a pénz kérdése. Horváth István a nyelvi státus kérdését érintve kifejtette: Romániában a magyar nyelvnek nincs jogi státusa, csak a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által beszélt nyelvnek. A törvényi szövegezés mindig ragaszkodik ahhoz, hogy ez egy egyéni jog. Az egész romániai törvénykezésben csak két normatív jog van, mely nevesíti a magyar közösséget: az egyik a nyelvi charta elfogadásához, a másik pedig a magyar nyelv napjának nemrég elfogadott megünnepléséhez kötődik. Az egyik következő cél lehetne az anyanyelvhasználat megerősítésére a magyar nyelvi statútum kidolgozása, akár helyi szinteken is – javasolta Horváth István. Hogyan lehet továbblépni és tartalommal tölteni fel a jelenlegi szabályozást? Vagy teljesen át kellene szabni azt? – tette fel a kérdést Papp-Zakor András. Salat Levente szerint a romániai politikai mező igen komoly átalakulások idejét éli, a fő magyar politikai erő partner nélkül maradt. Ennek ellenére úgy látja, hogy van esély arra, hogy a kisebbségi törvény napirendre kerüljön. A fő problémát abban látja, hogy az RMDSZ érdekei ütköznek azzal, hogy ebben a kérdésben előrelépés történjen. Köztudottan van egy törvénytervezet, mely 2005 óta ott van a parlamentben, és amelynek fontos eleme a kulturális autonómia, amiről az érdekképviselet nem mond le. Ez egy olyan csapdahelyzet, melyben ha volna is nyitottság a román fél részéről arra, hogy a kisebbségi törvény kérdését elővegyék, az RMDSZ nem engedheti meg magának, hogy lemondjon a kulturális autonómiáról. A BBTE professzora a továbblépés lehetőségét abban látja, hogy a Horváth István által is hangsúlyozott egyéni jogok helyett területhez köthető jogokként értelmezné a román törvénykezés az anyanyelvhasználati jogot. Toró Tibor a nyelvi és etnikai kérdések – a nyelvi statútum és a kulturális autonómia – szétválasztása kapcsán elmondta: nagyon sokan intézményi szinten is keverik a két különböző jogot. Hozzátette: a hivatalos nyelvvé válás az autonómia szintjén van, az a román többség nélkül nem kivitelezhető. A jelenlegi szabályozás tartalommal való feltöltését illetően viszont külpolitikai szinten, a Romániáról szóló országjelentésekre támaszkodva lehetne eredményt elérni. A továbbiakban a százalékarányos küszöb és az arányosság kérdésének problematikáját járták körül a beszélgetés résztvevői. Romániában körülbelül 120 olyan közigazgatási egység létezik, ahol 20 százalék fölött van a magyarság aránya. Ez számban kifejezve 60-70 ezer embert jelent. Ehhez képest vannak olyan nagyvárosok, ahol a magyarok több ezres nagyságrendben vannak jelen, de mivel nem érik el a százalékarányos küszöböt (ami egyébként külföldön általában 8 százalékot, Kárpátalján 10 százalékot jelent), nem gyakorolhatják nyelvi jogaikat. Ez ellentmondásos helyzeteket eredményez. Egy másik fontos probléma, a köztisztviselők számarányos leképeződése a közigazgatási egységekben. Számos esetben fordult elő, hogy egy állást a magyar nyelv ismeretének feltételéhez kötött egy-egy önkormányzat, ami miatt több kereset indult a diszkriminációellenes tanácsnál. A kerekasztal-beszélgetés egyik következtetéseként Salat Levente kifejtette: bár nagyon látványos eredményekre nem lehet számítani a kisebbségi anyanyelvhasználatot illetően, de pesszimizmusra sincs ok, hiszen az adott lehetőségek jó kihasználása, a kérdés mikromenedzsmentje nagyon sok mozgásteret biztosít. Ehhez az kell, hogy ne általános politikai eszméket hajszoljunk, amiket majd kampány idején felhasználhatunk, hanem vizsgáljuk meg a jog alkalmazásának lehetőségeit. Vizi Balázs a következtetések sorában elmondta: az anyanyelvhasználati kérdés folyamatos dinamikus mozgásban van. Állandó nyíltabb, erősebb vagy gyengébb küzdelem van a felek között. Nem valószínű, hogy itt a többség és a kisebbség között egy ideális konszenzus alakítható ki. Jó tehát, ha hozzászokunk. Papp-Zakor András egy dalszöveget parafrazálva zárta a beszélgetést: a helyzet jó, de nem reménytelen... Mészáros Tímea foter.ro/cikk 2015. október 19.Anyanyelvhasználat a közigazgatásbanA Kulturális Autonómia Tanács (KAT) Nemzetpolitikai kerek-asztal című, új rendezvénysorozatának első beszélgetésére került sor pénteken, a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében. A rendezvényen öt partnerintézmény – két egyetem és három kisebbségi ügyekkel foglalkozó kutatóközpont – által javasolt előadó a közigazgatásban történő anyanyelvhasználat témáját járta körül. Székely István, a KAT elnöke a kerekasztal célkitűzései kapcsán kiemelte: "a rendezvény célja a nemzeti létünk szempontjából releváns kérdések körüljárása tudományos megközelítést alkalmazó előadók bevonásával. Meggyőződésünk, hogy az egyes szakpolitikai kérdések megfogalmazásában, a megoldások keresésében szakemberek bevonása, az állításukra való odafigyelés elengedhetetlen. A beszélgetés kép- és hanganyagát rögzítettük, amelynek utólagos hasznosítását tervezzük". A beszélgetés bevezetésében Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója hangsúlyozta: "a romániai jogrend szerint a kisebbségvédelmi törvények egyéni jogokat biztosítanak, így különböző erősségű és koherenciájú jogszabá-lyok születtek az anyanyelvhasználat különböző színterein. A fenntarthatóság jegyében fontos lenne folyamatossá tenni az anyanyelvhasználat alkalmazásának monitorizálását, és a tényleges anyanyelvhasználatra ösztönözni a lakosságot". Toró Tibor, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója hangsúlyozta: "a jogérvényesítésben különbséget kell tenni a városok és a magyarlakta kisebb települések, falvak kapacitása között. A típusnyomtatványok biztosítására megyei szintű segítséget lehetne biztosítani". Vizi Balázs, az MTA TK Kisebbségkutató Intézet kutatója rámutatott: "három színtér létezik a jogérvényesítések esetében: politikai szint, a jogszabályok szintje és a társadalmi elfogadottság szintje. Az anyanyelvhasználat társadalmi megítélésének jobbításával kiemelten kellene foglalkozni." Ferencz Viktória, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa elmondta: "több kutatásunk is azt bizonyítja, hogy a kisebbségben élők körében alacsony az anyanyelven történő ügyintézés igénye, ami a jogaik nem megfelelő ismeretéből adódik. Ezen folyamatosan javítani kell". Salat Levente, a Babes–Bolyai Tudományegyetem oktatója kiemelte: "több száz olyan norma van, amely kisebbségi, ezen belül nyelvi jogokhoz kapcsolódik, ezek között a jogalanyoknak nehéz eligazodni. A következőkben jobban át kell gondolni a jog hétköznapi emberek szintjén történő alkalmazását". A KAT Nemzetpolitikai kerekasztal-sorozatának következő beszélgetésére november második felében kerül sor. Népújság (Marosvásárhely) 2015. november 12.Az elmúlt 12 év romániai magyar tudományos munkásságát összefoglaló könyvet mutattak be csütörtök este Magyarország kolozsvári főkonzulátusán.A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) keretében működő Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) koordinálásával elkészült A magyar tudományosság Romániában 2002 - 2013 között című háromkötetes munka 24 szakterületi összefoglalót tartalmaz, és 1729 romániai magyar kutatót említ név szerint, akik 16 állami és hat magánegyetem keretében végeznek kutatói munkát. Salat Levente politológus, a KAB elnöke elmondta, a tudományos publikációkat közlő romániai magyarok száma imponáló, és azt jelzi, hogy az erdélyi magyar tudományosságnak sikerült ledolgoznia azt a hátrányt, amely a 12 évvel ezelőtt kiadott korábbi összegző könyvben megmutatkozott. Hozzátette azonban, hogy a kutatási területek alapján óriási aránytalanságok mutatkoznak. A romániai magyar kutatók 65 százaléka a társadalomtudományok területén tevékenykedik, és csak 35 százalékuk a természettudományok és a műszaki tudományok területén. Salat Levente szerint ez az aránytalanság nem tesz jót egy olyan közösségnek, amely önálló társadalmat kíván alkotni Romániában. Érthetőnek tartotta, hogy a kisebbségi léthelyzettel összefüggő tudományok dominálnak az erdélyi magyar tudományosságban, de problémának nevezte, hogy a kutatási eredmények nem hasznosulnak. Hozzátette, a magyar kutatási eredmények hasznosítását a román államtól nem lehet elvárni, a magyar állam pedig nem rendelkezik a romániai hasznosítás eszközeivel. A könyv bírálatára felkért Kiss Tamás szociológus úgy vélte, a külső tényezőkön túl az erdélyi magyar politikai elitnek is nagy felelőssége van abban, hogy az erdélyi magyar tudományosság "hasznosíthatatlan tudást termel". Péntek János nyelvész, a KAB korábbi elnöke úgy vélte, hogy a könyv "inkább leltár lett, mint önreflexió". Ezt többek között annak tulajdonította, hogy az erdélyi magyar tudományos szférában generációváltás történt, és a fiatalok munkásságában még nem volt meg az a távlat, amely az önreflexióhoz szükséges. Amint Péntek János emlékeztetett: korábban 1981-ben és 2002-ben jelent meg a romániai magyar tudományosság eredményeit összegző hasonló könyv. Előzmény: Tizenkét év. Összefoglaló tanulmányok az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti eredményeiről /Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2002 Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti- MTI 2015. november 16.Az erdélyi tudományosságról„Az erdélyi magyar tudományosság módszertani szempontból behozta a lemaradását, amely 12 évvel ezelőtt még jellemezte. Ugyanakkor aránytalanság tapasztalható, ami a kutatási területeket illeti, ugyanis a romániai magyar kutatók 65 százaléka foglalkozik társadalomtudományokkal, és csak 35 százalékuk végez kutatómunkát a természettudományok vagy a műszaki tudományok területén” – értékelte Salat Levente, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke a romániai magyar tudományosság legutóbbi évtizedét a hétvégén. Az apropót az szolgáltatta, hogy bemutatták a Magyar tudományosság Romániában 2002–2013 között című háromkötetes kiadványt, amelyet a KAB koordinált. A kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében megtartott eseményen Salat Levente kifejtette, a kutatási területek aránytalansága nem tesz jót egy olyan közösségnek, amely önálló társadalmat kíván alkotni Romániában. Érthetőnek tartotta, hogy a kisebbségi léthelyzettel összefüggő tudományok dominálnak az erdélyi magyar tudományosságban, de problémának nevezte, hogy a kutatási eredmények nem hasznosulnak. Hozzátette, a magyar kutatási eredmények hasznosítását a román államtól nem lehet elvárni, a magyar állam pedig nem rendelkezik a romániai hasznosítás eszközeivel. Salat ugyanakkor elismerte, a 24 szakterület kutatómunkáját összefoglaló kiadványnak nagyon sok hiányossága van, ez azonban annak köszönhető, hogy jóval kisebb költségvetésből készült, mint a legutóbb, 2002-ben megjelent hasonló tematikájú könyv. Kiss Tamás szociológus úgy értékelt: az egyes tudományágakat bemutató összefoglalók leltározták a kutatások eredményeit, ugyanakkor a legtöbb esetben nem értékelték az elvégzett munkát. Kifejtette: egyetért azzal a kijelentéssel, hogy a társadalomtudomány hasznosíthatatlan tudást termel, de ez az erdélyi magyar politikai elit felelőssége is, amely alulteljesít a társadalom építésében. Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár) 2015. november 17.Tizenkét év a romániai magyar tudományosságban: eredmények és hiányosságokAz elmúlt 12 év romániai magyar tudományos munkásságát összefoglaló könyvet mutatták be csütörtök este Magyarország kolozsvári főkonzulátusán. A Magyar tudományosság Romániában 2002–2013 között című, háromkötetes munka a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) keretében működő Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) koordinálásával készült el, Péntek János, Salat Levente és Szikszai Mária szerkesztésében. A három kötet 24 szakterületi összefoglalót tartalmaz, és 1729 romániai magyar kutatót említ név szerint, akik 16 állami és hat magánegyetem keretében végeznek kutatói munkát. A Magyar Tudományos Akadémia területi bizottságainak alapvető szerepe az, hogy az adott terület kutatásait összefogják, és azokat ösztönözzék – fejtette ki Péntek János nyelvész, a KAB előző elnöke. Emlékeztetett: korábban 1981-ben és 2002-ben jelent meg a romániai magyar tudományosság eredményeit összefoglaló hasonló könyv. Megállapítása szerint, az elmúlt évtizedben nemzedékváltás történt, a fiatal kutatók pedig új kényszerekkel szembesülnek a tudományos pályán: immár nagyobb jelentősége van például annak, hogy hol, milyen nyelven jelenik meg egy publikáció, mint a kutatás belső indíttatása. A nyelvészprofesszor elmondta: a kötetek fontos tudományos eredményeket ismertetnek, és egyfajta „kompetenciatárnak” is tekinthetők. Mindamellett, illúzió a teljesség megvalósulását feltételezni, a szintézisnek objektív és szubjektív okokból adódó hiányosságai egyaránt vannak – tette hozzá. Szabadság (Kolozsvár) 2015. december 5.A Látó 2015-ös nívódíjai2015-ben huszonnegyedik alkalommal osztja ki a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége a lapban publikált szerzők közül válogatva évzáró nívódíjait. Huszonhárom év alatt több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést.A nívódíjak átadására a Látó Irodalmi Színpad keretében kerül sor Marosvásárhelyen 2015. december 12-én, szombaton 18 órától a Kultúrpalota kistermében. 2015-ben Aczél Géza (vers), Murvai Béla (debüt), Szilágyi Júlia (próza) és Tibori Szabó Zoltán (tanulmány) veheti át a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. Laudációt mond: Demény Péter, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Vida Gábor. A Látó-nívódíjat először 1992- ben osztották ki, az előző Látó-évfolyam legjobbnak ítélt szerzőit tüntetve ki az elismeréssel. Az 1991–2013 közötti időszak díjazottjai: André Ferenc, Balázs Imre József, Bálint Tamás, Benedek Szabolcs, Bodor Ádám, Bogdán László, Burus János Botond, Demény Péter, Dimény Lóránt, Domokos Géza, Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Ferenczes István, Fekete J. József, Fekete Vince, Gagyi József, Gulyás Miklós, Hajdú Farkas-Zoltán, Hatházi András, Horváth Előd Benjámin, Jakabffy Tamás, Jánk Károly, Jánosházy György, Karácsonyi Zsolt, Kelemen Hunor, Kenéz Ferenc, Kincses Réka, Kinde Annamária, Király Kinga Júlia, Király László, Kisgyörgy Réka, László Noémi, a Láthatatlan Kollégium hallgatói, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Márton László, Máté Angi, Mihály Emőke, Mihálycsa Erika, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Attila, Papp Sándor Zsigmond, Romhányi Török Gábor, Salat Levente, Szakács István Péter, Sebestyén Mihály, Selyem Zsuzsa, Simonfy József, Székely Csaba, Szepesi Attila, Szilágyi Júlia, Térey János, Tóth Mária, Vallasek Júlia, Varga Illés, Varga László Edgár, Váradi Nagy Pál, Vári Csaba, Veress Dániel, Vermesser Levente, Visky András, Visky Zsolt, Zalán Tibor, Zoltán Gábor. Megjegyzendő, hogy a díj történetének első évében (1991) a romániai magyar szellemi élet műhelyei, a média jelentős intézményei és személyiségei iránti megbecsülésként Látó-díjban részesült a Balogh Edgár vezette Romániai magyar irodalmi lexikon munkaközössége, a Marosvásárhelyi Rádió kulturális szerkesztősége, Jászberényi Emese személyében és Makkai János, a Népújság főszerkesztője rangos publicisztikai tevékenységének elismeréseképpen. A rendezvény támogatói: a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány, az Aranka György Alapítvány. Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 11.Megszólalt Nagy Zsolt a börtönirodalom-botrány ügyébenNem érzi úgy Nagy Zsolt, hogy visszaélt volna azzal a törvény adta lehetőséggel, amely szerint 30 nappal rövidül a szabadságvesztésük ideje alatt tudományos műveket megjelentető elítéltek büntetése. Védelmére keltek a munkáihoz ajánlást író erdélyi magyar egyetemi oktatók is. Az úgynevezett stratégiai privatizációk perében tavaly januárban négy évre elítélt egykori RMDSZ-es politikus arra reagált hétfőn a „Veled vagyunk, Zsolt!” Facebook-oldalon, hogy az igazságügyi minisztérium közétette a börtönben írt művek listáját, mellékelve azoknak az egyetemi tanároknak a nevét is, akik ajánlást írtak a könyvek megjelentetéséhez. A „börtönirodalom” hónapok óta foglalkoztatja a román sajtót, miután egyértelművé vált, hogy számtalan elítélt – köztük üzletemberek, politikusok – visszaéltek a büntetésüket lerövidítő lehetőséggel. Ha volt pénzük, nem is volt nehéz dolguk, mert csak egy egyetemi tanár ajánlását kellett megszerezniük. Tavaly szokatlanul sok, összesen 331, tudományosnak titulált művet jelentettek meg a romániai elítéltek. Egyikük, az időközben szabadult Gigi Becali például el is ismerte, hogy mások írták – pénzért – a könyveit. Mindezekért a sajtó egy része a „börtönirodalom” most közzétett jegyzékét szégyenlistának nevezi, az igazságügyi miniszter pedig közölte, hogy felülvizsgálják a börtönben született műveket. Emellett történtek már kezdeményezések a jogi lehetőség felszámolására is. Nagy Zsolt három művet jelentetett meg tavaly a bukaresti Meteor Press kiadónál, ismert erdélyi magyar egyetemi tanárok ajánlásával. Keddi állásfoglalásában elöljáróban leszögezte: nem könyveket, nem irodalmi alkotásokat, hanem szakmai dolgozatokat írt a börtönben. A sajtóban megjelenteket is pontosította: nem a listán szereplő egyetemi tanárok irányításával írta ezeket a dolgozatokat. „A dolgozat elkezdésének feltétele egy egyetemi tanár ajánlólevele, amely a téma tudományos relevanciáját, és a dolgozatot író személy erre való alkalmasságát, képességét mutatja be. Ennyi és semmi több. Ezúton is köszönöm azon nagytiszteletnek örvendő tanároknak, akik ajánlólevelet adtak nekem, egyúttal biztosítva őket arról, hogy a legjobb tudásom szerint végeztem ezt a munkát” – írta állásfoglalásában Nagy Zsolt. Emlékeztetett ugyanakkor arra, hogy egy-egy mű megjelentése 30 napot von le a büntetéséből, de ez nem csökkenhet kevesebb, mint felére. Összehasonlításképpen felidézte: eddig 8,5 hónapot dolgozott a börtön mosodájában, és ezáltal mindössze 2 hónappal rövidült a büntetése. Nagy Zsolt emlékeztetett arra is, hogy a tudományos munkákért járó büntetésrövidítés joga 1969 óta benne van a román büntetés-végrehajtási törvényben, miközben olyan EU-s ország is van, ahol a kiolvasott könyvek után is jár büntetés-csökkentés. Ugyanakkor a törvény adta lehetőséggel élő elítéltek száma nem haladja meg Romániában fogva tartott több mint 30 000 személy egy százalékát sem. „Mint minden joggal, ezzel is vissza lehet élni, de hiba lenne kivágni ezt a „fát”, azért mert akad félrenyúló ága is. Ne öntsük ki ez esetben (is) a fürdővízzel együtt a jogokat is” – szögezte le Nagy Zsolt. „Ha felkérnének, újra megírnám az ajánlást” A marosvásárhelyi születésű egykori RMDSZ-es politikus tavaly elsőként az Un oraş pe Mureş – Drumuri prin timp (Egy város a Maros mellett. Utak az időben) című könyvét jelentette meg. Ehhez Rüsz-Fogarasi Enikő történész, egyetemi tanár, a BBTE Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese írt ajánlást. Ismert, hogy korábban Nagy Zsolt az RMDSZ kampányfőnöke is volt. Tapasztalatait felhasználva írta meg második könyvét, a Managementul campaniilor electorale (A választási kampányok menedzsmentje) címűt, Salat Levente professzornak, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Politikatudományok Intézete oktatójának ajánlásával. Nagy Zsolt korábban távközlési miniszter is volt. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy megjelentesse az Uniunea Europeană în era digitală – Opţiuni şi proiecte (Az Európai Unió a digitális korszakban. Opciók és projektek) című munkát, amelyhez Veress Emőd jogász, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi Intézetének igazgatója írt ajánlást. Veress Emőd a Maszolnak hétfőn megerősítette: nem a dolgozat szakmai irányítását vállalta, hanem – a törvény egyetlen követelményeként – ajánlást írt a könyvhöz, amelyben tudományos szempontból relevánsnak minősítette a szerző által választott témát, és kezeskedett arról, hogy Nagy Zsoltot képességei alkalmassá teszik egy ilyen tudományos munka megírására. „Ezt az ajánlást én nyugodt lelkiismerettel írtam meg, és bármikor újra megírnám” – nyilatkozta a jogász. Veress Emőd elmondta, rendben valónak tartja az elítélteknek azt a jogát, hogy büntetésük rövidüljön, ha a börtönben tudományos műveket írnak. „Természetesen ezzel is vissza lehet élni, ha valaki több tucat könyvet ír. De Nagy Zsolt nem élt vissza ezzel a lehetőséggel” – jelentette ki. Hasonlóan fogalmazott Salat Levente is, akinek álláspontját a clujcultural.ro portál ismertette az ügyben. Az egyetemi tanár emlékeztetett arra, hogy Nagy Zsolt évekig az RMDSZ kampányfőnöke volt, ezért képesnek tartotta és tartja a szerzőt A választási kampányok menedzsmentje című munka megírására. „Ha most, a visszaélésekről szóló botrányok után kérnének fel arra, hogy ajánlást írjak a könyvéhez, megtenném” – szögezte le az egyetemi tanár, aki ugyanakkor felháborítónak tartja, hogy a sajtó egy része egy kalap alá vette őt a szélhámosoknak ajánlásokat megfogalmazó egyetemi tanárokkal. Cseke Péter Tamás. maszol.ro 2016. június 25.Hencz Hilda : Magyar Bukarest 15. (Részletek)Túlélés kisebbségként egy nemzeti egységállamban A háború elvesztésével a magyar állam drámai változásokon ment keresztül. A legtöbb szenvedés az erdélyi magyaroknak jutott, de a következmények a Kárpátokon kívül élőkre is kihatottak. A regáti magyar közösséget évekig megfigyelték még a templomokban is, kezdetben elsősorban azért, hogy elfoghassák azokat, akik a háborúban románok ellen harcoltak. Azonosító irodákat nyitottak a román állampolgárok számára, az idegen állampolgárok vagyonát pedig elkobozták. A magyarokkal legyőzött ellenségként bántak, akikben nem bízhatsz, akiket keményen meg kell büntetni, és akiket továbbra is a román Siguranţa megfigyelése alatt kell tartani; ezt tanúsítja számtalan, a belügyminisztérium archívumában őrzött besúgói jelentés is. Megfigyelték a kulturális vagy vallásos szervezetek működését, de a szabadidős tevékenységeket is, például az Andronache-erdei majálisokat, és nem riadtak vissza a levéltitok megsértésétől sem. A magyar követség bukaresti jelenléte csak fokozta a hivatalos szervek éberségét, több papot, orvost, mérnököt, ügyvédet a követség ügynökeként és irredentaként tartottak számon; a jelentéstevő ügynökök által megfogalmazott irredentizmus vádját sohasem támasztották alá a megvádolt tetteivel vagy bizonyíthatóan elhangzott beszédével. A magyarok leghatásosabb büntetése az asszimiláció volt. A nyíltan magyarellenes és antiszemita Brătianu, akinek Erdély az erdélyiek nélkül kellett volna, ki is jelentette, hogy az egyetlen ,,európai megoldás a kisebbségek beolvasztása”. Az erőszakos románosítási politikát és a román kormányok visszaéléseit semleges elemzők is hangsúlyozták, például Hannah Pakula: „a románok, akik valaha a népesség elmagyarosítása miatt siránkoztak, most vadul románosítottak.... A liberálisok és szövetségeseik Averescu alatt a nacionalizmus és az agrár igazságszolgáltatás nevében kifosztották a magyarokat és a zsidókat...” A magyarok a román beolvasztásási politikát létük elleni támadásként élték meg. A hivatalos népszámlálások alapján megállapítható, hogy az egyesülés óta eltelt több mint 90 év alatt, de már a két világháború közötti időszakban is a „román állam jelentősen hatékonyabb volt, mint a Magyar Korona” a kisebbségek beolvasztása és a lakosság homogenizálása tekintetében, jegyzi meg Salat Levente. A várakozásokkal ellentétben a kor kiadványai nagyon kevés információval szolgálnak a bukaresti magyarság két világháború közötti életéről. Lehet, hogy nagy részük az asszimilációt nem is drámaként élte meg. Bukarestbe munkát keresni jöttek, és Románia fővárosa amúgy sem volt, és nem is lesz sohasem a magyar kultúra és identitás szempontjából reprezentatív. Mivel az identitás megőrzésének alapintézményei hiányoztak, a bukaresti letelepedés tulajdonképpen az asszimiláció felvállalását is jelentette. Korábbi korok fontos forrásai, az emlékiratok majdnem teljesen eltűntek ebből az időszakból. Csak Szemlér Ferenc nagyon szűkszavú feljegyzései és Nagy András orvos, Nagy Benedek egykori RMDSZ-képviselő édesapja jóval később közreadott, valamivel bőbeszédűbb emlékiratai maradtak fenn. Ezeket csak részben pótolják a két világháború közti idők tanúival készített in vivo interjúk, amelyek közül külön említésre méltóak a Rostás Zoltán által készített, és a nyolvanas évek során nagyrészt román nyelven publikált beszélgetések. Ugyancsak a világháborúk közötti időszakban készült három útleírás. Időrendi sorrendben az első Németh László 1935-ben megjelent Magyarok Romániában című könyve. Németh László három fiatal budapesti írót és szociológust kísért el háromhetes tanulmányútra Nagyromániába, a Giurgiu– Konstanca–Eforie–Bukarest útvonalon, majd meglátogattak néhány erdélyi várost is. Kapcsolatba kerültek Dimitrie Gusti csapatával is, román és magyar értelmiségiekkel beszélgetve próbálták felmérni a hangulatot. Németh útikönyve nagy port kavart a sajtóban: a románok rejtett irredentizmussal vádolták, míg a budapesti sajtó románbérencnek nevezte, amiért bírálta az erdélyi magyar értelmiség letargiáját, dicsérte Gustit, és lenyűgözte őt a románok vitalitása és optimizmusa. A következő útleírás a kovásznai születésű és Budapestre kitelepedett Ignácz Rózsa (1909–1979) tollából jelent meg, címe is jelképes: Keleti magyarok nyomában. 1938–1940 között a szerző újrajárta neves elődei, Ürmösy és Jerney útvonalát, sorra látogatta a bukovinai, moldvai és dobrudzsai településeket, a Duna menti kikötővárosokat és Bukarestet; arra a következtetésre jutott, hogy már lehetetelenség gyökeresen megváltoztatni és helyrehozni a Kárpátokon kívüli magyarság sorsát. Mikecs László második világháború küszöbén megjelent úti jegyzetei nagyon kevés hasznos információt tartalmaznak. Az ebben a korszakban (1921–1941) megjelenő igen nagy számú magyar lap – mintegy 80 cím – kiábrándítóan keveset mond a bukaresti magyarokról. Habár a kisebbségi újságíróknak saját szövetségük volt, ennek tevékenységéről alig tudunk valamit. Az állambiztonsági szervek két 1926-os jegyzetéből értesülünk arról, hogy a New York Times romániai tudósítója, dr. Kovács Jenő lemondott a kisebbségi újságírók szakszervezetének (?) elnöki posztjáról; a besúgó szerint az új büntető törvénykönyv sajtóvétségek elleni előírásai kapcsán folytatott románellenes kampányt. Az újságírókat az is nyugtalanította, hogy a kormány be akarta vonni a kisebbségiek vasúti utazási engedélyét. Az 1930-as években az újságíró szövetség vezetőtanácsában volt Kakassy Endre és Farkas Aladár. A közíró, költő és fordító Kakassy Endre tíz évet élt Bukarestben, és két rövid életű lap, a Magyar Kurír (1931) és utódja, a Bukaresti Magyar Kurír (1931. november – 1932. február) szerkesztője volt. Említésre méltó a korszak lapjainak változatossága: volt munkássajtó, megjelentek felekezeti lapok, a politikai pártok kiadványai, de napvilágot láttak szórakoztató- és sportlapok is. Néhány kiadvány külön a malom-, fém-, textilipari vállalkozókat és nagykereskedőket vagy a kiadókat és nyomdákat célozta meg. Ez a tartalmi változatosság az információbőség hamis érzetét keltheti. A romániai magyar sajtó számbéli gyarapodása növelte a románság aggodalmát. Ezt a nyugtalanságot kívánta eloszlatni Kovács Jenő a Politika című, részben kétnyelvű lapban 1934. április 25-én megjelent cikkében, azzal a kijelentésével, hogy „nem mind arany, ami fénylik”. Valóban, a több tucatnyi, Bukarestben megjelent címnek jó negyede tiszavirág-életűnek bizonyult, és további tucat lapot csak egy szűk magyar neoprotestáns körnek címeztek. Egy 1921-es sikertelen kísérlet után, 1930–1936 között megjelent egy napilap is, Bukaresti Lapok címmel, amely tulajdonképpen a Brassói Lapok bukaresti kiadása volt, és figyelme központjában nem a bukaresti magyarság állt. A leghosszabb életű lap a két világháború között a református Egyházi Újság, amely az 1929–1941-es időszakban folyamatosan megjelent. Értékét elsősorban Nagy Sándor a romániai magyar diaszpóráról írt, folytatásban több év során 91 részben megjelent tanulmánya adja. A munkáslapok, a szakszervezetek vagy neoprotestáns felekezetek lapjai bárhol megjelenhettek volna, s bár magyar nyelvűek voltak (habár lehettek két- vagy háromnyelvűek is), említést sem tettek a bukaresti magyarok életéről. A szerkesztőségek is vándoroltak Kolozsvár és Bukarest között. Például a Munkás, a Román Kommunista Párt lapja, mely 1923-tól jelent meg magyarul, Marx-, Engels-, Krupszkaja-, Henri Barbusse-cikkeket közölt, Gorkij műveit vagy Zinovjev felszólalásait, beszámolt a Szovjetunió kizsákmányolás alól felszabadult munkásainak életéről és a gyakori romániai sztrájkokról. A vasutasokról is alig tudunk meg valamit, habár ők alkották az egyik legfontosabb szakmai réteget, és nagyon sok magyar volt közöttük. Lapjukban, az 1930-ban csak néhány lapszámot megélt Vasutasok Lapjában, a Romániai Vasutas Szakszervezetek Országos Szövetségének kiadványában még csak meg sem említik a magyar vasutasok számára kötelező rendszeres nyelvvizsgákat. Csak egy lap tudósít 2000 magyar vasutas sikertelen románnyelv-vizsga miatti elbocsátásáról 1931-ben, közülük egyeseknek 20–25 év régisége is volt. A bukaresti neoprotestáns felekezetek (adventista, baptista, Jehova tanúi) nagyon gyorsan szerveződtek a háború után; az 1930-as népszámlálás szerint 576 adventista, 566 baptista stb. volt a fővárosban, a nemzetiséget azonban nem tüntetik fel. Az adventistáknak saját templomuk és nyomdájuk volt, a baptistáknak pedig hat imaházuk. Egy 1940-es lakcím-évkönyvben megjelenik egy magyar baptista imaház a Plevnei út 29. szám alatt. Habár ezeknél a felekezetnél nincs jelentősége a nemzeti hovatartozásnak, 1922-től magyar nyelvű istentiszteleteket is tartottak. A magyar sajtót szorosan felügyelte a cenzúra, gyakori volt egyes bekezdések törlése, lapszámok vagy akár lapok betiltása. Az állami levéltárban fennmaradt Áts József újságíró, a bukaresti A Róka című humoros képeslap szerkesztőjének megfigyelési dossziéja. A megfigyelés 1926-ban, pár hónappal a lap feltűnése után kezdődött, mivel „felforgató jellegű viccek jelennek meg az ország róvására”. Majdnem két év megfigyelés után egy Ştefan Miu nevű egyén egy jelentést állított össze, miszerint „állambiztonsági vagy az állam érdekei szempontjából jelentéktelen”. Mégis, mikor az 1928. február 5-i számban Áts megjelentette Mihály László Barna versét, a Búsul a székelyt: „Csíkországban nem dalolnak, sírnak a leányok. / Csíkországban elhervadtak mind a gyöngyvirágok. / Sír a lelkükbe’ a nóta, / Réges-rég volt a kikelet, hej mi lett azóta?” – az „elítélendő” vers fordítása is belekerül a jelentésbe. Nem tudjuk egyértelműen megállapítani, hogy az újságírót meghurcolták-e, de 1929. július 29-én a bukaresti szerkesztőség felfüggesztette tevékenységét, Áts pedig vállalkozásokba kezdett, több moziterem, köztük a Trianon mozi tulajdonosa lett. Ennek az „irredenta és rémhírkeltő elnémetesedett magyarnak” a hazafiságában nagyon kételkedtek a hatóságok, magyar származása és budapesti rokonaival levelezni merészelő magyar felesége miatt. Megtudhattuk, hogy a református parókia ideiglenes elnöke (azaz főgondnoka) lett az orvos Bakk távozása után, és „összedolgozik Hamar Béla pappal, az ismert irredentával, akit nemrég választottak meg a református közösség elnökévé”. Elrendelték megfigyelésüket. Olyan jelentés azonban, amely felróható cselekedetekről is szólna, nem került elő. Az utolsó, szigorúan titkos feljegyzés 1955-ből származik, pedig az újságírót már 1948-ban halottnak nyilvánították. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 14.A Koinónia Kiadó könyvajánlója Van-e élet az autonómia után?A Székelyföldi autonómiáról már sokszor olvashattunk, de talán mindig csak egy-két megvilágításból. A Van-e élet az autonómia után? című interjúkötet kulcskérdése: milyen változásokat hozhat Székelyföld területi, valamint kulturális autonómiája a mindennapokra nézve. A szerző, Borbély Tamás tizenegy szakembert – közgazdászt, szociológust, antropológust, történészt, politológust, színházi rendezőt – kérdez a romániai magyarság autonómiájáról. A megkérdezettek román és magyar, pártfüggetlen közéleti személyiségek: Juhász Jácint, Szilágyi N. Sándor, Bakk Miklós, Stefano Bottoni, Csutak István, Gabriel Andreescu, Salat Levente, Bocsárdi László, Smaranda Enache, Bárdi Nándor, Biró A. Zoltán. A közéletben, de főként a választási kampányok idején gyakran felbukkanó – már-már varázsszóként működő – fogalom az autonómia, a társadalmi önszerveződés folyamata. A kötetben felszólalók – akik valamilyen formában érintettek a témában – saját szakterületük szemszögéből tárgyalják e politikai cél gazdasági életképességét, hatásait, veszélyeit. Az izgalmas beszélgetésekből összeálló kötet célja tisztázni, alaposan körbejárni az autonómia fogalmát olyan szakvélemények által, melyek nem tartoznak semmilyen politikai retorikához. A megkérdezettek olyan kérdésekre keresik a választ, mint például a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó tervek megalapozottsága, a régió önfenntartása jövedelemadókból, hatalommegosztás a román közösséggel, az autonómia esélyei a gazdasági válságban, vagy Székelyföld területi autonómiájának következménye a kultúrára nézve. A rendszerváltás után az előző mintegy huszonhárom esztendőben romániai magyar értelmiségiek kezdeményezésére több autonómiatervezet is született Romániában, ezek közül nem egy feledésbe merült. Bár a politikusok gyakran hivatkoznak egy-egy külföldi autonómiamodellre, egyelőre még elég homályos, hogy az autonómia fogalma mögött milyen tartalom áll. Az interjúkban történelmi példákkal, autonómiatervek forrásaival is találkozunk. A Koinónia Kiadó gondozásában megjelent Van-e élet az autonómia után? című könyv könyv megtalálható Marosvásárhelyen a Kobak és a Gutenberg könyvesboltban, vagy kedvezményesen megrendelhető a konyvter.ro honlapon. Sajó Enikő Népújság (Marosvásárhely) 2017. április 3.Nyílt levelet küldött Balog Zoltánnak az erdélyi értelmiségiek egy csoportjaSzáz erdélyi magyar egyetemi oktató, kutató és véleményformáló kéri egy hétfőn nyilvánosságra hozott nyílt levélben Balog Zoltán minisztert, hogy vonja vissza a Közép-európai Egyetem (CEU) működését veszélyeztető törvénymódosítási javaslatot. Az aláírók emlékeztetik az emberi erőforrások miniszterét, hogy több évszázados hagyománya van annak, hogy erdélyi diákok hazaviszik szülőföldjükre a nyugati egyetemeken szerzett tudásukat. A külföldi tanulmányok után hazatérő fiatalok jelentős mértékben hozzájárultak a magyar tudományosság fellendüléséhez, de „az erdélyiség és a magyarság megőrzéséhez, megmaradásához" is. „Az 1990-es rendszerváltást követő időkben a Közép-európai Egyetemről hazatérő fiataljaink hasonló értéket képviselnek az erdélyi magyar társadalomban. (...) A hazahozott tudás – akárcsak elődeink esetében – közösségi létünk garanciája, és úgy gondoljuk, ez a megállapítás a XXI. századi történelmi körülmények között nemcsak az erdélyi, hanem a többi határon túli magyar közösségre is érvényes a szóban forgó oktatási intézmény vonatkozásában is" – áll az MTI-hez is eljuttatott nyílt levélben. Az aláírók aggodalmuknak adtak hangot amiatt, hogy a nemzeti felsőoktatásról szóló törvény módosítási javaslata olyan helyzetet teremt, amelyben a Közép-európai Egyetem budapesti működése ellehetetlenül. „Arra kérjük, vizsgálja felül és vonja vissza törvénymódosítási javaslatát! Meggyőződésünk, hogy ezzel jó ügyet támogat, hiszen nekünk létfontosságú érdekünk, hogy benne maradjunk a nemzetközi tudományos vérkeringésben, amelynek fontos központja a budapesti székhelyű Közép-európai Egyetem" – áll az erdélyi magyar egyetemi oktatók, kutatók és véleményformálók Balog Zoltán miniszternek címzett nyílt levelében. A levelet többek között Bakk Miklós politológus, a Sapientia EMTE tanára, a csíkszeredai születésű Barabási Albert-László hálózatkutató, Egyed Emese, a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) egyetemi tanára, Kiss Tamás szociológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója, Salat Levente politológus, a BBTE tanára, Szilágyi N. Sándor nyelvész, a BBTE nyugalmazott tanára írta alá. MTI; Erdély.ma 2017. június 15.Román kormányválság - Erdélyi elemző: szükség lehet az RMDSZ-re egy új többség kialakításábanSalat Levente kolozsvári politológus szerint szükség lehet a Romániai Magyar Demokrata Szövetségre (RMDSZ) annak a parlamenti többségnek a kialakításában, amely véget vet a romániai kormányválságnak. A Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) politológia karának a dékánhelyettese az MTI kérdéseire válaszolva elemezte a romániai kormányválság kialakulásának a körülményeit, és megoldási lehetőségeit. Úgy vélte: a román kormánykoalíciót vezető Szociáldemokrata Párton (PSD) belüli hatalmi harc vezetett a Grindeanu-kormány iránti bizalom megvonásához. Salat Levente szerint kicsi az esélye annak, hogy a Liviu Dragnea PSD-elnök és Sorin Grindeanu miniszterelnök közötti konfliktus pártszakadáshoz vezessen, de ha Grindeanu néhány követője kilép a pártból, egyre törékenyebbé válik a koalíció parlamenti többsége, és egyre nagyobb szüksége lesz a koalíciónak az RMDSZ támogatására. A politológus nyilvánvalónak tartotta, hogy a koalíciós pártok a kormány teljesítményének a felmérésével csupán ürügyet kerestek Sorin Grindeanu menesztésére. Szerinte ez annak ellenére is igaz, hogy sok vonatkozásban jogos a kormánnyal szembeni kritika. "Elég csak a közszférában megígért, majd aztán több lépésben visszavont fizetésemelések körüli egészen nevetséges oda-visszalépegetésekre gondolni" - részletezte Salat Levente. A valós okot azonban abban látta, hogy Liviu Dragnea úgy érezte: lépnie kell ahhoz, hogy ne csússzék ki a kezéből a párt irányítása. Megemlítette: a PSD-ben hagyománya van annak, hogy a párt "megeszi a saját vezetőit". Így történt ez Adrian Nastasevel, Mircea Geoanával, majd Victor Pontával is. "Most bekövetkezett az, amitől Dragnea tartott: a miniszterelnök, miután beletanult a szerepébe, hatalmi pozícióból lépett fel ellene. Dragnea veszélyeztetve érezte a pozícióját, ezért lépett" - magyarázta az elemző. A kormányfő menesztését szerinte a párton belüli több érdekcsoport is szorgalmazhatta. Ezek közül a gazdasági érdekcsoportot tartotta a legjelentősebbnek. Ezt a csoportot az zavarhatta, hogy a kormány nem hozta létre a kormányprogramban szereplő szuverén befektetési és fejlesztési alapot. "Ez azt jelentette volna, hogy a pénzügyi alapokból elkülönítenek egy olyan részt, amelyből átláthatatlan és diszkrecionális módon lehetett volna kiszolgálni a klientúrát" - értelmezte. A párton belüli fontos érdekcsoportnak nevezte a korrupciós ügyekben érintett politikusoknak a csoportját is. Őket azoknak az intézkedéseknek a késése fordította a kormány ellen, amelyek a büntetlenségüket biztosítják. Megemlítette: sajátos Liviu Dragnea esete is, hiszen a bíróság választási csalás ügyében már jogerősen elítélte, de felfüggesztett büntetést kapott, és közeleg a másik - hivatali visszaélési - ügyében is az ítélethirdetés, amely letöltendővé alakíthatja a korábbi, felfüggesztett ítéletet is. "El lehet képzelni, hogy minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy ennek elejét vegye" - fogalmazott Salat Levente. A politológus kizártnak tartotta, hogy Grindeanu a PSD szakadását tudja elérni. Ehhez szerinte nem eléggé erős a kormányfő hátországa. Salat Levente szerint a miniszterelnök csupán a presztízsét próbálta védeni, amikor elutasította, hogy - a pártelnök forgatókönyve szerint - lemondjon a tisztségéről. "Részéről ez egy reménytelen személyes ambíció kibontakozása, aminek nincs támogatottsága a PSD-n belül, és komoly politikai projekt sincs mögötte" - vélekedett. Salat Levente a kormányfő időhúzásaként értelmezte, hogy csak arra az esetre helyezte kilátásba lemondását, ha Klaus Iohannis államfő biztosítja, hogy a PSD soraiból jelöli ki a következő miniszterelnököt is. Megjegyezte: az államelnök csak akkor jelölhet új miniszterelnököt, ha már megüresedett a miniszterelnöki szék, ez a helyzet pedig a kormányfő lemondása által, vagy egy bizalmatlansági indítvány parlamenti megszavazását követően állhat elő. Úgy vélte, a PSD nevetség tárgyává válna, ha arra kényszerülne, hogy bizalmatlansági indítvánnyal buktassa meg a saját kormányát. Ha mégis ez a forgatókönyv érvényesülne, a politológus biztosra vette, hogy a párt előre bebiztosítaná a szavazás számára kedvező kimenetelét. Salat Levente felidézte: Liviu Dragnea már többször is utalást tett arra, hogy szívesen látná az RMDSZ-t a baloldali kormányban. Szerinte a magyar szövetségnek azt kell elemeznie, hogy érdemes-e "hírbe hoznia magát" a meglehetősen rossz megítélésű baloldali kormánnyal. Hozzátette azonban, hogy a szövetségnek nagyon nehéz lenne ellenállni egy kormányzási felkérésnek. "A stabilitásra az országnak nagyon nagy szüksége van, és ha ez csak az RMDSZ kormányra lépésével válik lehetővé, akkor nem egyszerű ez elől kitérni" - fogalmazott az elemző. Úgy vélte azonban, hogy az RMDSZ-nek csak akkor lenne szabad kormányzati szerepet vállalnia, ha "a PSD demagóg választási ígéreteitől" mentesítenék a kormányprogramot, és egy teljesen átlátható, számon kérhető program megvalósítására vállalkozna a koalíció. Minimálisnak látta egy ilyen program kialakítási esélyét. Az MTI kérdésére Salat Levente elgondolkodtatónak nevezte, hogy mivel járna, ha az RMDSZ kormányon lenne Nagy-Románia megalakulásának a jövőre esedékes centenáriumán. Valószínűsítette, hogy az évforduló miatt fel fognak lángolni, és olykor el is fognak szabadulni a nemzeti indulatok. Úgy vélte azonban, hogy a koalíció részeként az RMDSZ éppen "a fék szerepét tudná eljátszani", ha kiegyensúlyozottan, szakszerűen viszonyulna a várható kilengésekhez. Gazda Árpád, MTI 2017. június 16.Grindeanu kitartSzerdán késő este a kormánykoalíció mindkét pártja, a Szociáldemokrata Párt (SZDP) és a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (LDSZ) is megvonta a politikai bizalmat Sorin Grindeanu kormányfőtől, ő azonban kijelentette: csak akkor mond le, ha az államfő szociáldemokrata miniszterelnököt nevez ki a helyébe. Klaus Iohannis államfő a kormánypártoktól vár megoldást a szociálliberális koalíció „belső válságára”, akik tegnapi ülésükön megszavazták, hogy bizalmatlansági indítványt terjesztenek be a miniszterelnök ellen, és a pártból is kizárják Grindeanut. A kormányfő tegnap esti sajtótájékoztatóján kijelentette: csak azután mond le kormányfői tisztségéről, miután a helyzetért fő felelős Dragnea lemond. Az SZDP végrehajtó bizottságának döntését Liviu Dragnea pártelnök azzal indokolta, hogy a kabinet késett a kormányprogram gyakorlatba ültetésével, a célkitűzések alig 13 százalékát teljesítette, a választási programban vállalt intézkedések 60 százalékának teljesítésével késik, ezenfelül a program számos további vállalása is csak részben teljesült. Az SZDP-ülést követő sajtóértekezleten Dragnea azt állította: nem biztos, hogy a SZDP végrehajtó bizottsága megvonta volna a támogatást a teljes kormánytól, de Grindeanu még a szavazás előtt távozott, előtte pedig jelezte, kész lemondani, ha az államfő szociáldemokrata politikusnak ad kormányalakítási megbízást. A szociáldemokraták egy olyan határozatot is elfogadtak a gyűlésen, miszerint megfosztják párttagságától azt a SZDP-s politikust, aki miniszteri tisztséget vállal egy olyan kormányban, amelyet a párt nem támogat. Grindeanu a lemondatásáról A miniszterelnök, aki az SZDP szerda késő esti ülésének vége előtt távozott a tanácskozásról, a kormány székházában tartott sajtóértekezletén azt állította, az eltávolítását célzó kísérlettel az SZDP végrehajtó bizottsága a jobbközép ellenzéket és Klaus Iohannis államfőt „ajándékozta meg”. Grindeanu ismét nyomatékosította: csak abban az esetben hajlandó lemondani, ha az államfő az SZDP-ből nevesít kormányfőjelöltet. Arra a kérdésre, hogy miként fog kormányozni miniszterek nélkül (ugyanis a koalíciós pártok vezetői azt állították, hogy a kabinet minden minisztere megírta lemondását), Grindeanu leszögezte: a kormánynál még nem iktattak egyetlen lemondást sem, de ha ez be is következne, 15 nap áll rendelkezésére, hogy ezeket az iratokat továbbítsa a miniszterek felmentésére jogosult államfőnek, és a lemondott tisztségviselők helyére esetleg újakat jelöljön. Grindeanu beszámolt arról, hogy lemondása fejében különböző állami intézmények vezetését, illetve egy következő kormányban való tagságot is felajánlottak neki. Érthetetlennek nevezte, hogy az EU legnagyobb gazdasági növekedésével, legkisebb inflációjával, számottevő reálbérnövekedésével rendelkező országának fél éve beiktatott kormánya ellen saját pártvezetése intézzen támadást. Ürügynek nevezte azt, hogy a kormányprogram végrehajtásának késései miatt próbálják lemondatni, amire nem talál más magyarázatot, mint egyetlen ember – Liviu Dragnea pártelnök – vágyát a korlátlan hatalom birtoklására. Elmondta: a pártülésen felajánlotta Dragneának, hogy mondjanak le mindketten tisztségükről, hiszen kormánya névsorát az SZDP elnöke állította össze, így mindkettejüknek vállalniuk kell a felelősséget a kabinet állítólagos kudarcáért. Az államfő álláspontja Klaus Iohannis államfő a kormánypártoktól vár megoldást a szociálliberális koalíció „belső válságára”, rámutatva, hogy egyelőre még nem állt elő olyan helyzet, amelyben az alkotmány szerint az államfőnek kell lépnie – tudatta tegnap Mădălina Dobrovolschi, az elnöki hivatal szóvivője. Iohannis szóvivője szerint az elnök tudomásul vette, hogy a koalícióban elégedetlenség állt elő a kormány tevékenységével kapcsolatban, és a teljes kabinet leváltását akarják. Ugyanakkor felszólította a kormánykoalíciót, hogy a politikai bizonytalanság megelőzése érdekében mielőbb oldja meg belső válságát. Amikor a miniszterelnöki tisztség megüresedik – vagy lemondás, vagy a parlament által elfogadott bizalmatlansági indítvány nyomán –, akkor az államfő késedelem nélkül elindítja egy új kormányfőjelölt megbízásához szükséges alkotmányos eljárást – szögezte le az elnöki hivatal szóvivője. Bizalmatlansági indítvány és kizárás a pártból Bizalmatlansági indítványt terjesztenek be hétfőn a parlamentben Sorin Grindeanu miniszterelnök ellen, aki megtagadta, hogy lemondjon tisztségéről – erről a kormányt eddig támogató SZDP–LDSZ szociálliberális kormánykoalíció vezetőtestületei döntöttek tegnap. A kormány leváltásához 233 voksra van szükség a kétkamarás parlament együttes ülésén, az SZDP–LDSZ koalíciónak pedig összesen 247 törvényhozója van. A Szociáldemokrata Párt végrehajtó bizottsága tegnapi ülésén azt is egyhangúlag megszavazták, hogy Grindeanut megfosztják párttagságától – közölte Liviu Dragnea pártelnök. Így a koalíció elkerüli azt, hogy „saját kormánya” ellen terjesszen be bizalmatlansági indítványt. A SZDP ülésén médiaértesülések szerint „a kormánypalotában kísértő volt kollégaként” emlegették Grindeanut, arra utalva, hogy kormánya valamennyi minisztere benyújtotta lemondását. Összeesküvés-elméletek Egyes hírforrások arról számoltak be tegnap, hogy az SZDP jelenlegi vezetőjével nyílt konfliktusban álló Victor Ponta volt kormányfő kormányfőtitkári tisztséget vállalna az elnéptelenedett Grindeanu-kormányban. Liviu Dragnea a tegnapi gyűlés után azt nyilatkozta, egyedül ő a hibás a kialakult helyzetért, mert bízott Grindeanuban, és párttársait is meggyőzte, hogy kormányfőnek jelöljék. Dragnea szerint a kormányfő nagyon sokat változott az utóbbi időben, jelenleg csupán eszköz valakik kezében, a párt ostrom alatt van, a kormánypalotát pedig „egy illegális csoport” foglalta el, amely „puccsra készül”. Azt nem tudta megmondani, ki irányíthatja a háttérből a kormányfőt, de szerinte „professzionális módon koordinált akciót” hajtott végre. Az SZDP „politikai dramolettje” az egykori Demokrata Liberális Párt két tagjának a műve, akik „tudják, hogyan kell belülről tönkretenni egy pártot” – véli a Népi Mozgalom Párt elnöke, Traian Băsescu. Csak Dragnea után mondana le Sorin Grindeanu tegnap esti sajtónyilatkozatában kijelentette, hogy bármennyire is szeretne megszabadulni tőle Dragnea, az egykori LDP-s politikus, ő mindig szociáldemokrata volt és marad, mert Liviu Dragnea nem tudja kisajátítani magának a pártot. Mint mondta, egy pártot nem lehet végrehajtó bizottság által irányítani, amint az utóbbi időben történt, és felszólította Liviu Dragneát, vállaljon felelősséget a politikai válságért, mert ő nevezte ki a minisztereket, egyedül neki köszönhető, ami az országban történik. „Azt kérem Liviu Dragneától, hogy hétfőig gondolkozzon, és lemondásával vállalja a felelősséget ezért a válságért. Amint Liviu Dragnea lemond, én is lemondok” – mondta Grindeanu, hozzátéve: nem ő az, aki ragaszkodik a székéhez azért, hogy megmeneküljön a múltjától. A kormányfő arról is beszélt, hogy csupán a pártvezetés irányából érkező nyomás miatt mondtak le a miniszterek, de azért még vannak támogatói a párton belül. Grindeanu két félretájékoztatással kapcsolatosan is állást foglalt: Dragnea összeesküvés-elméletével kapcsolatosan kijelentette, nem ő szokott teniszezni, italozni a hírszerző szolgálat munkatársaival, a miniszterek pedig azért nem tudtak vele kommunikálni, mert a párt vezetősége irányából más utasítások érkeztek, mint amiket a kormányfőtől kaptak. Kérdésekre válaszolva cáfolta, hogy Dragnea lemondatásával maga törne a pártelnöki tisztségre. Az RMDSZ lehetséges szerepe Salat Levente kolozsvári politológus szerint szükség lehet az RMDSZ-re annak a parlamenti többségnek a kialakításában, amely véget vet a kormányválságnak. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem politológia karának dékánhelyettese felidézte: Liviu Dragnea már többször is utalást tett arra, hogy szívesen látná az RMDSZ-t a baloldali kormányban. Szerinte a magyar szövetségnek azt kell elemeznie, hogy érdemes-e „hírbe hoznia magát” a meglehetősen rossz megítélésű baloldali kormánnyal. Hozzátette azonban, hogy a szövetségnek nagyon nehéz lenne ellenállni egy kormányzási felkérésnek. „A stabilitásra az országnak nagyon nagy szüksége van, és ha ez csak az RMDSZ kormányra lépésével válik lehetővé, akkor nem egyszerű ez elől kitérni” – fogalmazott az elemző. Az MTI kérdésére Salat Levente elgondolkodtatónak nevezte, hogy mivel járna, ha az RMDSZ kormányon lenne Nagy-Románia megalakulásának jövőre esedékes centenáriumán. Valószínűsítette, hogy az évforduló miatt fel fognak lángolni és olykor el is fognak szabadulni a nemzeti indulatok. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 17.Tisztújító közgyűlésre került sor a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnál2017. június 17-én került sor az MTA Kolozsvári Területi Bizottsága (KAB) tisztújító testületi ülésére a szervezet kolozsvári székházában. Az ülésen jelen volt Kocsis Károly akadémikus, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának elnöke, Tarnóczy Mariann, az MTA Határon Túli Magyarok Titkárságának osztályvezetője, valamint Roósz András, a Miskolci Területi Bizottság elnöke. A testületi ülés első részében beszámolót tartott Salat Levente akadémikus, a KAB leköszönő elnöke, aki a megelőző 3 évben vezette a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottságát. A leköszönő elnök érdemeit Kocsis Károly akadémikus méltatta. Ezt követően az ülés második részében a KAB testülete megválasztotta a következő 3 évre az új elnökséget: Elnök: Néda Zoltán akadémikus, az MTA külső tagja Alelnökök: Természettudományok: Csibi Vencel József akadémikus, az MTA külső tagja Élettudományok: Tiboldi István, az MTA külső köztestületi tagja Társadalomtudományok: Péntek János akadémikus, az MTA külső tagja Tudományos titkár: Salat Levente akadémikus, az MTA külső tagja kab.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
